Muzsay.hu

©2008-2019, Muzsay.hu | E-mail: imuzsay@gmail.com
 

Útleírások - Bosznia-Hercegovina, mecsetek és titkos társaságok

2009. 05. 15. péntek

Nyitott ajtónál (ablak nem is volt csak erkélyajtó), éjszaka hűvös volt, nagyon jól aludtunk. A reggeli szolid, meglehetősen üres „svédasztal”, illetve szinte csak édes sütemények, kekszek és torta voltak a „svédasztalon”, amelyekből én semmit sem vehettem, sajnos. Így hamar túljutva a reggelin, máris az autóbusznál várakoztunk útitársainkra. Az úti program szerint ezen a napon is hosszú út, több város vár ránk. Szabó Frigyes (kedvenc idegenvezetőnk) miután köszöntött minket és Deme Miklósnét, azonnal azzal kezdte, hogy „Na kérem szépen!” Ettől a kijelentésétől jól indult a napom, hiszen előző nap annyira megszoktam, hogy már szinte hiányzott, bizonyságot nyertem a felől, hogy ezen a napon is el leszünk látva információval.

Első állomásunk Hutovo Blato, Európa legnagyobb madárrezervátuma. Az utazási iroda ismertetőjében erről a természeti csodáról a következőket olvashattuk:

A vidék különleges élővilágával, a lápvidék útvesztőiben tett izgalmas hajókirándulás során, ismerkedhetünk meg. Ebben a csodálatos nemzeti parkban 61 forrás, 6 tó található, 163 féle madár, 22 féle hal, 610 féle növény él.

Tényleg izgalmas, nem? Ezzel szemben beszálltunk egy „lélekvesztőbe” egy kis motoros csónakba, ami veszedelmesen ingott alattunk, a csónakos ember nem segített a be- és kiszállásnál. A motor hangja elkergette az élőlényeket, csak pár lepkét és szitakötőt láthattunk. A beígért mocsár, valamikor lehet, hogy az volt, de látogatásunk időpontjára egy jól „kitaposott” avagy „kicsónakozott” ösvénypatakká lett. A csónakos ember dohányzott és a szellő az utasokra fújta a füstöt, végig az egész úton nagyon szigorúan nézett (semmilyen nyelven nem szólt egy szót sem). Egyszerre csak megvilágosodtam, hogy azért ilyen szigorú mert az utasok, a jobb fotó készítése érdekében, a csónak orrészén levő fedett részre ültek, ami eltakarta előle a kilátást, ráadásul váltogatva egymást, amely mozgás meg ártott a csónak amúgy is labilis helyzetének. Később azt is látnom kellett, hogy néha, néha a csónaknak két leszúrt nádpálca között kellett átcsusszannia, amit tényleg látnia kellett (volna) a csónakosnak. Hát így hajóztunk. Nekem mindezek ellenére nagyon tetszett, jó volt az idő, kellemesen telt a kb. egy órás út, tényleg szép volt a táj, láttam egy-két igazán szép vízinövényt és rengeteg fotót készítettem, amelyeket később kidobatott velem a férjem azzal, hogy érdektelen. A helyzet az, hogy ez a terület a költöző madarak állomáshelye és télvíz idején, a számítások szerint, kb. tízezer madár-egyed tartózkodik e tájon A vizenyős területet a Krupa folyó föld alatti vízgyűjtő területe hozta létre, a nádasok között valóban sok madár (vadkacsák, ludak, gémek stb.) tanyázik és a kristálytiszta vízben rengeteg hal él. Tehát attól a tudattól, hogy egy ilyen különleges helyen lehetek és mi több csónakázhatok, a csónakos helyi ember, az útitársaink viselkedése, no meg a táj szemlélése valódi élmény volt,

miközben a férjem egy órát unatkozott. A csónakázás után, éppen úgy ahogyan jöttünk, a víz partjától vissza kellett mennünk a természetvédelmi terület parkolójáig, ugyebár az autóbuszunk nem jöhetett velünk a vízig (többek bánatára). Tehát egy jó sétát kellett tennünk a kijáratig, ami nagyon kellemes volt. Természetesen, amikor lehetőség adódik akkor meg kell látogatni egy bizonyos szolgáltatást, e helyütt is megkerestük, nagyon kulturált hely volt. Amíg a társaimra várakoztam körülsétálgattam az ott lévő vendéglátó ipari egységet és találtam egy szabadtéri kemencét. A nagy meleg ellenére közelebbről is megszemléltem és azt láttam, hogy éppen készül a hamuban sült, nem pogácsa, hanem kenyér. Két hatalmas lapos kenyér már félre volt téve egy rácsra, egy harmadik sült, egy domborulat alatt. Finom illat terjengett, oda hívtam a Férjemet, Aki azonnal azt mondta, hogy Ő bizony ezt meg nem enné, „dehogynem” vágtam rá azonnal, hát ma reggel nem éppen ilyen lapos, csónak alakú kenyeret eszegettél? Brrrrrrr! - mondta erre az Uram, ha én ezt tudom………..

Ennyit a helyi szokásokról!

Ennyit a helyi szokásokról!

Ez a fotó már a partról készült.

Ez a fotó már a partról készült.

Következő látnivaló a Neretva-völgy leghangulatosabb települése a hegyoldalba települt török város Počitelj. A város a mai napig őrzi a muzulmán közösségi élet minden intézményét: iskola (medresze) fürdő (hamam) és szent dzsámi található itt. Počitelj, idegenvezetőnk tájékoztatása szerint, 1992 és 1995 között, a háború idején, súlyos károkat szenvedett, ma már szerepel az UNESCO világörökség listáján, a látottak szerint joggal. Bár láttunk több romos épületet, remélhetőleg rövidesen, ha nem is felújítják, de legalább befedik, mert azok az épületek, amelyeket láttunk, felújítottak voltak, azaz valószínűleg a még romos épületekre is előbb, utóbb sor kerül. Talán majd segít az UNESCO! A szokásos cipőlevétel után bemehettünk a Hadzs Ali-mecsetbe, majd szabadidő keretén belül az Urammal egészen a folyópartig elbóklásztunk. Megtaláltuk a híres Gavran Kapetanovič-házat, az iskola és a fürdő épületét. Počitelj legfőbb nevezetessége Kula, a város fölötti hegyen tornyosuló középkori vár. Az ott tartózkodó helyőrség feladata volt a Neretva folyó felől érkező támadásoktól védeni a várost. Hát lehet, hogy a középkorban még sikerült, a közelmúltban már nem! Tekintettel kevés időnkre, a meleg időjárásra a várba nem mászott fel senki, kivételesen Szabó Frigyes sem forszírozta a dolgot, csak fotókat készítettünk, meglehetősen messziről. Társaságunk zöme a mecset alatti régi török fürdő szomszédságában levő kávézó, étterem hűvösében múlatta a szabadidejét, vezetőnk is ott ebédelt Deme Miklósnéval. Mivel mi nem éltünk a lehetőséggel vásárlásra is telt az időnkből: Nagyon aranyos fiatal lánytól vettünk a mi Lányunknak egy török bugyogót (gondoltam, hogy túl merész a számára, de reménykedtem, hogy azért fel fogja venni, de nem) meg egy gyöngyház karkötőt, a gatyához illőt, nekem pedig egy színházba járó fekete, gyöngyös-böngyös stólát. Azután beszálltunk a buszba és rohantunk tovább, finom hűvös volt az autóbusz. Igazán kellemesen lehet utazni ilyen komfortos autóbuszban.

Počitelj látképe majdnem a Neretva partjáról.

Počitelj látképe majdnem a Neretva partjáról.

Nagy tudású idegenvezetőnk folyamatosan beszélt, ahogy elindultunk. Visszafelé az iszlámról ugyebár éppen, elhagytuk Počiteljt, előre a bogumilokról, közeledtünk Radmiljához. Határozott véleménye, hogy a tanulás, a tisztálkodás a „sötét középkorba” az iszlámon keresztül jutott be. Tehát nem volt teljesen hiábavaló a török uralom időszaka, bármennyire is tiltakozott illetve harcolt Európa ellene, az eredmény a: reneszánsz! Hát igen, de már megint ott voltunk ahonnan elindultunk: az iszlám hitetlennek tartja a keresztényt, a keresztény meg barbárnak az iszlámot. („A hitetlen gyaur! még nevetni mer, mikor egy igazhívő muzulmán a Szent Alkoránból énekel.” Mikszáth Kálmán: A putnoki pajkos 1877. vagy például Babits Mihály: Könyvről könyvre című cikkében írja: ….. védték az európai kultúrát a barbár török ellen. Nyugat ·/· 1934 ·/·1934. 1. szám ·/· FIGYELŐ) Haladtunk Radmilja felé, ahol az eretneknek kikiáltott bogumilok számunkra meglepő sírkövei tanúskodtak a felekezet túlvilágról alkotott elképzeléseiről. Máig nem ismeretes, hogy a hatalmas, egy kőtömbből faragott sírköveket hogyan, mi módon cipelték a temetkezési helyre valamint, hogy hol faragták, vésték, rá a jeleket. A kőtömbök alatt valóban ott vannak-e a sírok, vagy csak emlékhely, nem derült ki. De kik voltak a bogumilok? Szláv nyelven a nevük jelentése: „Isten barátai”. Keresztények voltak, de megtagadták az előírt szentségeket és a papi rendet, húst nem ettek, elvetettek minden gazdagodási törekvést, tehát az egyházak gazdagságát is. Így érték el, hogy üldözzék, majd eretneknek kiáltsák ki őket. Vezetőjüket Basileos orvost 1115-ben máglyán elégették. Az üldözések miatt egyes csoportjaik Kis-Ázsiába mások pedig Boszniában telepedett le. Kutatások szerint a török hódítások miatt egy részük mohamedán, majd István bosnyák király nyomására többen katolikussá lettek. Nyomaik a XIX. századig mutathatók ki. A kőtömbökbe faragott jelek, szimbólumok elemzése ma is foglalkoztatja a tudós társadalmat. Szabó Frigyes szinte levegőt sem vett előadása közben, az én kezem pedig majd letört a jegyzeteléstől, de még korántsem volt vége a bogumilok történetének. Ugyanis vezetőnk Aki eddig úgy beszélt a bogumilokról, hogy ugye nem ismerik ezt a szót: bogumil, hírtelen fordulattal azzal állt elő, hogy de Önök igenis jól ismerik bogumilokat, mert tőlük eredeztetik a „buzi” kifejezés a nevükből vezethető le ez az ismert szó! Na ugye, hogy ismerik! Hát persze, de hogyan? (Ezt már követni sem tudtam, pláne leírni!) Szóval vallási szokásaik szerint a bogumilok csak a „tiszta” szerelmet tarthatták meg, kizárólagosan, csakis utód nemzésének érdekében volt szabad szeretkezniük, azaz tiszták voltak. Hozzájárult a tisztaságukhoz, hogy nem ettek húst, külső megjelenési formájukban is vékonyak, olyan „lebegősek” voltak! - mondta Szabó Frigyes. Hogy ne kerüljenek álladóan szerelmi kísértésbe többnyire az azonos nemű emberek keresték egymás társaságát, és ugyan a bogumilok nem voltak „buzik”, elterjedt róluk. Hát valahogy így! (Aki nem hiszi, járjon utána!)

Bogumil sírkövek Radmiljában

Bogumil sírkövek Radmiljában

Stolac vára

Stolac vára

Egy fotóra álltunk meg, útitársunk kérésére, mert egyenes ági leszármazottja volt annak a hősnek, aki ebből a várból szökött ki, hogy felmentő csapatokat hozzon a törökök által körülzárt vár lakói számára. Mihajlovics György, török ruhába öltözve, (törökül jól beszélt, önként vállalta az életveszélyes küldetést). Átmászott és leereszkedett a magas várfalról, a törökök között elvegyülve sikeresen átjutott a megszálló seregen és elhozta a felmentő csapatokat. Így menekültek meg a Stolac vár lakói és a törökök elől a várba menekülők!

Megérkeztünk Bosznia-Hercegovina legdélebbi városába Trebinje-be. A városban csak pihenés miatt álltunk meg és, hogy „folyó ügyeinket, szilárd alapra helyezzük”. Minden rendben lett volna csak Trebinjében, legalábbis azon a részen ahol megálltunk, nem volt áram. Szabó Frigyes, még az autóbuszban a bogumilok „viselt dolgainak” ismertetése után azonnal a BUREK nevű kenyér, sütemény félének a halhatatlanságáról tartott ismertetést. Itt és itt vannak boltok és ne hagyjuk ki a bureket, mert nagyon finom. Ebből a szövegből az is világossá vált számunkra, hogy a városban szabad időt fogunk kapni, nem lesz vezetés, azaz mindenki mehet amerre lát. Így is történt, be is száguldottunk egy „itt és itt” levű burek árudába, amely áruda meleg és teljesen sötét volt, ráadásul rengetegen voltak. Természetesen azonnal kifordultunk a boltból, mondván, hogy rosszul leszek a melegtől, nem ér annyit egy burek sem, menjünk inkább várost nézni, és mentünk. Trebinje kicsi város, már ami az óváros részre vonatkozik, és mint említettem sehol nem volt áram. Útitársaink – természetesen – a legelső italmérő vendéglátó ipari egységnél azonnal lehorgonyoztak és már söröztek is. Folyó ügyeink elintézése majdnem lehetetlenné vált az áramszünet miatt. Végül egy vendéglátó egységben úgy oldottuk meg a dolgot, hogy útitársunk kulcscsomóján levő parányi világítóeszköz segítségével derítettünk fel hogy, egyáltalán melyik irányba kell fordulni ahhoz, hogy ne történjen baj! Egyébként Trebinje nagyon kedves kis város, itt is mint az eddigi boszniai városokban találkoztunk a különböző vallások templomaival.

A templomok különbözőségéből azonnal kiderült a lakosság összetétele, bár később megtudtuk, hogy a várost főként szerbek lakják! Útikönyvünk azt írja, hogy Trebinje szépsége vetekszik Mostaréval. Sajnos mi, ennek az állításnak az igazságát két okból sem tudtuk megítélni, mert nagyon keveset láttunk a városból, a másik ok pedig, hogy Mostarral szemben a magyarok elfogultak. (Csontváry festménye miatt!) Az azonban kiderült, hogy a háborúval együtt járó pusztítás elkerülte a városkát, így szép épületei épségben maradtak. Trebinje óvárosa a település központját kettészelő Trebišnia folyó partján fekszik. Az óvárosi negyed tökéletesen alkalmas egy kellemes sétára. Hát ezt tettük mi is az Urammal, míg a többiek a kávézók hűvösében iszogattak.

Az Arslanagič híd

Az Arslanagič híd

Egy óvárosi utca

Egy óvárosi utca

Még egy lépés és a folyó partján voltunk

Még egy lépés és a folyó partján voltunk

Trebinje körzetébe tartozó Trvdos pravoszláv kolostor meglátogatása volt a következő programunk. A kolostor a XV. században már bizonyítottan létezett. Egy hramra, azaz szent helyre épült, amely feltehetőleg az V. századból való. A templomban egy járható üveglap teszi láthatóvá az V. századi temetkezési helyet. Kívül a templom nagyon egyszerű, belül azonban harsány színekkel festett freskók láthatók a mennyezettől kb. szemmagasságig. Ereklyék, ikonok, ajándékok, művészi faragású bútorok, valószínűleg a hívek ajándékai, teszik igazán meghatóvá a belső teret. Az idegenvezetőnk csak fordított, mert kísérőnk, aki a templom és a kolostor történetét mondta el nekünk, egy pópa volt. Az egyik szép ikon alatt gyújtottam hosszú gyertyát Édesanyám emlékezetére, biztosan örült neki. Valódi, működő kolostort látogattunk meg, a templomot körülvevő épületekből és a gondozott cserepes növények sokaságából megítélve, több szerzetes lakja a kolostort és, mint ahogyan az később kiderült szorgalmasan dolgoznak benne. A mindennapi teendők ellátása, továbbá a kert és a körlet gondozása a feladatuk. Bortermeléssel és földműveléssel foglalkoznak, de ezeket a munkákat már végeztetik. A borkombinátban két mérnök vezetett minket végig ismertetve velünk a borkészítés folyamatait, helyesebben a borkészítés előkészítésének folyamatait, mert a kombinátban előállított „nyersanyagot” pincékben, hordókban érlelik tovább. A két mérnök és gondolom még sokan mások is „civil” emberekként állnak a kolostor alkalmazásában. Büszkén magyarázták és mutogatták, hogy a borkombinát Európa egyik legmodernebb ilyen berendezése, mindenféle szabványnak megfelel és mostanában készült el. Kérdésünkre azt válaszolták, hogy saját, és bérelt földeken termelnek szőlőt, de azonos minőségű termést is vásárolnak, boruk már világhírű! Hát ebből a világhírű borból vásároltunk két üveggel, borkóstolás után, barátaink valóban nagyon meg voltak elégedve a kolostor borának minőségével.

Élénk színekkel festett templom

Élénk színekkel festett templom

A továbbérlelés, valamint a borkóstolás helyszíne

A továbbérlelés, valamint a borkóstolás helyszíne

Borkóstolással véget ért aznapi programunk, beszálltunk az autóbuszba és elindultunk szálláshelyünkre Medjugorjéba. Szabó Frigyes, a vezetőnk, az utazási időt használta fel arra, hogy ismertesse velünk Medjugorje zarándok hellyé válásának történetét. Medjugorje ugyanis zarándokhely, kegyhely a Mária jelenések, egy kisgyerek csodálatos meggyógyulásának színhelye. Medjugorje közeli ligetes, erdős részén, ahová gyerekek még szülői felügyelet nélkül elmehettek játszani, egy Vicha becenevű kislány két barátjával játszadozott, amikor megjelent nekik Mária. Először nagyon megrémültek, de a lebegő nőalak intett feléjük, ne féljenek. Amikor felismerték, hogy a Szűz Anya jelent meg, térdre borultak. Mária azt sugallta nekik: Béke, béke, béke. Ez 1981. június 24-én történt. A gyerekek másnap még három társukat kivitték a jelenés helyszínére és szentelt vizet hintettek a helyre, ahol Mária megjelent. Mária ismét megjelent és most már hat gyerek vitte haza a hírt szüleinek. A helyi plébános megvizsgáltatta a gyerekeket, hogy igazat mondanak-e, de Ők egyformán, ugyan azt állították. Közben elterjedt a híre a „csodának” és napról, napra többen mentek ki a gyerekek által megjelölt helyszínre, június 28-án már 15000 ember volt jelen, közöttük egy beteg kisgyerek, aki Mária megjelenésekor meggyógyult. Többé azonban nem jelent meg a Szűz Anya, de a hívő embereket már nem lehetett visszatartani. Azóta Medjugorje intenzíven fejlődő város, kegy-, és zarándokhely lett. Nagyon szolid, egyszerű szállodákat, hatalmas templomot (szabadtéri misézési lehetőséggel) építettek és minden év június 24-28. között özönlenek a hívő (és nem hívő), gyógyulni vágyó emberek a városba, mert a kis falu a Mária jelenések óta várossá nőtte ki magát és világhíressé vált. Ezeket mondta el Frigyes nekünk Medjugorjéba történő utazásunk során, valamint azt, hogy a Pápa nem ismerte el és nem támogatja Medjugorje kérelmét arra vonatkozóan, hogy Őszentsége ismerje el, nyilvánítsa szent hellyé városukat, tevékenységüket. A katolikus egyház nem látja bizonyítottnak a jelenést és nem ismeri el hivatalosan a medjugorjei papság tevékenységét, igaz nem is tiltotta be.

Információ az internetről: 1981. június 24.-én hat fiatal azt állította, hogy megjelent nekik Boldogságos Szűz Mária. Minden egyes hónap 25.-ére sok zarándok, turista érkezik a helyre, mert köztudott, hogy a szűzanya ekkor küld üzenetet az egész világnak Mária Pavlovicon keresztül. Boldogságos Szűz Mária kinyilatkoztatásait folyamatosan lejegyezték és összegyűjtötték, magyarra is folyamatosan lefordítják. Szabó Frigyes még kitért az Opus Dei működésére, mint azt mát Jajcéban a Catharok-ra illetőleg a titkos társaságok működésre vonatkozóan tette. Nagyon valószínűnek látja az Opus Dei közreműködését, Medjugorje zarándokhellyé válásának támogatásában. Túl hamar „felkapták” az ügyet, ilyen rövid idő alatt nem szokott összejönni adományokból, különös tekintettel arra, hogy egy háború volt időközben, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy hatalmas templomot, szabadtéri mise-helyet hozzanak létre. Ha pedig az adományokból nem jöhetett össze ennyi idő alatt ennyi pénz, akkor ki finanszírozta az építkezést?

"A Vatikánba is beépült Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a szent maffia gúnynévre." (Internet.)

A szállásunkra érkezés és rövid pihenés után városi sétára indultunk, hogy közelről megszemléljük, amit az autóbuszban hallottunk. Megérkezésünk estéjén már volt alkalmunk a boltok sokaságára rápillantani és elcsodálkozni azok ajándéktárgyainak bőséges voltáról. Hát akkor lássuk milyen is ez a Medjugorje közelről, este, éjszaka?

Meleg, ez volt az első megállapításunk. (Mi lesz itt júniusban?) Fogalmunk sem volt, hogy merre induljuk illetve az első sarokig még igen. Amikor ismeretlen városban kóválygunk mindig azt szoktam mondani a férjemnek, hogy „Torony iránt!” Minden város legfőbb tájékozódási pontja a templom torony. Ha betartjuk ezt az elvet nagy valószínűséggel a városka főterére érkezünk, ahol, ha szerencsénk van (és miért ne lenne), ott találjuk a városházát, egy jó éttermet, kocsmát, egy szép kis teret szökőkúttal, esetleg szentháromság szoborral, meg azzal ami kell egy főtérre. Természetesen ezek a „tanok” csak kisvárosra érvényesek, nagy, nagyobb városokban is így vannak általában a nevezetességek elhelyezve, színházzal kibővítve, csak több ilyen van. A templomtorony azonban, mint iránymutató mindig érvényes. Gondoltuk ebben a városban is így lesz, de nem láttuk a templom tornyát, arra nem is mertünk gondolni, hogy nincs kivilágítva és azért nem látjuk. Azt is sejtettük, hogy a szállodánk nem éppen a centrumban van azaz valahogy rá kell találjunk a helyes útra. De nem találtunk! Mint utólag kiderült éppen az ellenkező irányba indultunk el. Először nem volt feltűnő, mert mindenhol nagyon sok ember volt ettek, ittak a teraszokon és vásároltak az üzletek elé kipakolt standokon. Gyanússá akkor vált a dolog, amikor a kegytárgyakat ruhák és egyéb vacakságok kezdték felváltani. Amikor már az erdő szélén jártunk, akkor végre belátta az Uram, hogy igazam van és visszafordultunk. (Többször mondtam, hogy elfogytak a kegytárgyak, rossz irányba megyünk!) Visszafelé is megtettük az utat, elérkeztünk oda ahonnan elindultunk és csodálkozva állapítottuk meg, hogy befordultunk egy utcába, amit nem kellett volna tennünk! Miért? Ha egyenesen mentünk volna tovább a következő saroktól már látszódott a kivilágított templomtorony! (Természetesen szaporodtak a kegytárgyakat árusító üzletek és nőtt a népsűrűség!) Nem baj reggelig volt bőven időnk!

A templomtorony, mint iránytű helyes elgondolás volt erre a városra is az összes többi azonban nem! A templom ugyanis nem a városka közepén van. (Bár ezt nem állíthatom biztosan, mert térkép nem állt rendelkezésünkre a városról, és a rengeteg építkezés miatt folyamatosan formálódik, és az új központja a templom körül kezd kialakulni.) Az egész környék a Mária jelenésnek van alárendelve és látszott, hogy minden építmény új. A tér bal oldalához, egészen közel a templomhoz érkeztünk. Innen szemlélhettük meg azt a hatalmas teret, ami a templom előtt terebélyesedett. Látszott, hogy nem kellett spórolni a hellyel. A templom jobb oldalán a tér mellett két kegyhelyet is találtunk: egy Mária szobrot, és egy keresztre feszített Jézust, amelyet egy szabályos kör kerületén helyeztek el. A kereszt két oldalán a köríven, piros műanyag tokban mécsesek voltak kirakva több szinten, csak meg kellett gyújtani, több tucat lángolt. Szemben a kereszttel, több sorban a köríven elhelyezett padsorok voltak, imahelyként kiképezve. A templomban mise volt, kihangosítva. Olyan sokáig voltunk ott, hogy a mise befejeződött, majd kezdődött a másik. Egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy magyarul beszél a pap, akkor figyeltünk fel arra, hogy több nyelven elmondják ugyan azt!

Belestünk a templomba, zsúfolásig tele volt, főleg egy nagyon szépen kiképzett virágokkal körülbástyázott Mária szobor előtt térdeltek az emberek a földön és imádkoztak. Az építmény belül is hatalmas.

A templom előtt összetalálkoztunk a sofőrünkkel és a feleségével, Velük beszélgettünk egy kicsit a templom előtti padon ülve ennek a helynek a varázslatosságáról és hogy milyen „jól jött” ennek a városnak a Mária jelenés. Károly elmondta, hogy Ő már többször járt itt és látja, hogy hétről hétre hogyan fejlődik a város, szinte mindenki ebből él (szállodák, éttermek, árusok, sofőrök, turizmus minden, minden.) és, hogy ez milyen fantasztikus! Igen!

Amikor elváltunk egymástól a templom háta mögé mentünk, azt gondoltuk, hogy megkerüljük a templomot és úgy térünk vissza a szálláshelyünkre. Hát bizony ott láttuk az igazi csodát. Egy hatalmas sátor-tető alatt, legalább tíz ember dolgozott és készítették elő a szabadtéri misézési lehetőséget. Hatalmas, hófehér kifeszített tető a közepén kicsúcsosodva és felhúzva fantasztikus látvány nyújtott. Maga az oltár terméskőből volt megépítve szintén kör alakban. Az egész építmény a templom hátához volt igazítva, a papok a templomból tudtak kijönni a sátortető alá. A „nézőtér” pedig legalább tízezer ember számára kialakítva körcikkben, utakkal elválasztva csodálatosan, hibátlan, mértani pontossággal kiépített faülőhelyekből állt. Igazán impozáns volt. Itt sem spóroltak a hellyel. Ebből gondolom, hogy, amikor elkezdték építeni a templomot azt az akkori városon kívül tették, mert nagyon nagy szabad tér állt az építők rendelkezésére. A város már az eltelt idő alatt kezdett a kegyhely közelébe települni. A templomot körülvevő szabad terek mind arra utalnak. hogy volt hely!

Hazafelé megállapítottuk, hogy nem kell egy városnak éhen halnia, a munkanélküliségtől szenvednie, a lakosságnak segélyen tengődnie, csak egy jó ötlet kell és minden megoldódik. Persze nem lehet minden szegény településből kegyhelyet varázsolni, de turista csalogató dolgokat valószínűleg ki lehet találni, legyen az busójárás, bob-pálya építése, sütőtök fesztivál, házak ablaktalan falának cigány festőkkel való kifestetése, bármi csak akarni, tenni, hinni benne és még valami kell: összefogás! Ezen sok bölcsesség kifejtése után vettünk a Lányoknak három rózsaszín ruhát és hazatértünk aludni.

Julika esete a Szűz Máriával: Medjugorjéban a szállodánkba, estére érkezett egy autóbusznyi iskolás csoport. A gyerekek egész éjjel randalíroztak, egymás szobájába ki-be rohangásztak, kiabáltak, ordibáltak. Az egyik útitársunk kiment, hogy rendre intse Őket szerbül és magyarul is próbálkozott, de csak olaj volt a tűzre. (Állítólag baseball ütővel kergették vissza a szobájába!) Julika már nem bírta tovább bekopogott a Frigyeshez, de Frigyes – Julika legnagyobb felháborodására, nem nyitott ajtót – erre lement a portára és ékes magyarsággal előadta, hogy Ő nem tud aludni, állítólag ez egy szálloda, nem zsibvásár stb., stb. A portás azonban csak mosolygott a vállát rángatta, valószínűleg érthette, amit Julika mondott, de hát 50 (kb.) gyerekkel mit tudott volna kezdeni, amikor éppen kiszabadultak a szülői rendszabályozás alól. Deme Miklósné nagyon ki volt készülve, pár csoporttársunkat is felcukkolta, úgy hogy reggelig állt a balhé, állítólag senki nem aludt semmit, csak mi ketten az Urammal, mi ugyanis az egészből semmit nem vettünk észre, nem hallottunk semmit, mi aludtunk. (Ugyebár az éjszakai kirándulás megtette a hatását.) Reggelre kelve csodálkozva hallgattunk az éjszakai rettenetet. A reggelinél előkerült Frigyes, Julika legnagyobb megdöbbenésére nem volt felháborodva, csak hallgatott, majd beszélt valakivel a szállodából. Amikor indultunk volna, már mindenki az autóbuszban ült, jött a szálloda igazgató, elnézést kért és lerakott nagy hosszúkás, díszesen becsomagolt dobozt, a Julika előtti pultra. Julika szépen megköszönte, megnézte mit tartalmaz a pakk, majd felsóhajtott: Most mit kezdjek én egy Szűz Máriával? – és visszacsomagolta.

(Mint említettem pár oldallal előrébb, Julika minden hozzátartozóját a II. világháborúban veszítette el, akikért kárpótlást kapott, ami lehetővé tette számára, hogy most éppen Boszniában utazgasson!) Julika vigaszként egy, kegytárgyat, egy Szűz Mária szobrot kapott ajándékba a szálloda tulajdonosától.

Mária szobra a templomban

Mária szobra a templomban