• «
• 1
• 2
• 3
• 4
• …
• 26
• 27
• »

2010. 10. 04. hétfő

Körmenden álltunk meg először, felveszünk egy házaspárt, mondta az idegenvezetőnk. (Milyen fura szó: „idegenvezető”, hiszen mi nem vagyunk idegenek Vagy csak nézőpont kérdése? Olaszországba, ahová igyekszünk, idegenek leszünk, a csoport tagjai sem ismerik egymást, azaz idegenek vagyunk egymásnak, de más értelemben viszont mindannyian magyarok vagyunk, és együtt leszünk idegenek az olaszoknak. Tehát az idegenvezető helyénvaló szó, hiszen minket „idegeneket” vezet majd, a hölgy, aki ott nem idegen, hiszen ismer mindent, amit mi nem! Hát ez nagyon bonyolultra sikeredett, kár is volt belekezdeni.)

Van itt hely? – kérdezte az úr, aki a középső ajtón igyekezett felszállni a buszba. Rengeteg! – válaszolta az Uram és ezen, akik már a buszban voltak jót derültek. Nem véletlenül, történt ugyanis, hogy hajnalban (4:40) a találkozó helyen (Hotel-Mercure közelében) dideregve, álldogált a csapat. Öt órára volt hirdetve az indulás, de bizony a mi autóbuszunk nem volt sehol. Majd kiderült, hogy a nekünk szánt autóbusz elromlott, kicsi 28+2 személyes busz, nem akart beindulni és jött helyette másik, csak egy kicsit késve. Ugyebár nem egyszerű dolog rávenni valakit arra, hogy, amikor éppen a legszebb álmát alussza, szól a telefon, hogy keljen gyorsan és induljon stb., stb. Hát ötkor már nem indulunk az biztos! – mondtam az Uramnak. Bunda bugyit sem hoztunk, hát most fázhatunk, ez az út is jól kezdődik! (Morogtam, de mit tehetett erről az én Uram?) Mindannyiunk megkönnyebbülésére egyszer csak feltűnt egy hatalmas, lomha, imbolygó, szürkésfehér jármű a túloldalon, ahogy közeledett felénk úgy fehéredett ki. Bizony nem kicsi busz jött, ahogy ígérték, hanem egy hatalmas 54 (?) személyes www.pizolitbusz.hu érkezett, nagyon jó, akkor most mindenkinek két hely jut. (Igaz ezáltal a befizetési sorrend szerint kialakított ülésrend, azonnal fel is borult.) Jogosnak éreztük kérdését a Körmenden felszálló úrnak, hogy: Van itt hely? – Rengeteg! – válaszolta az Uram, de csak hátul. A felszállók elfogadták és mehettünk tovább. Amint az utóbb kiderül, ők ketten fizettek be elsőként és elöl lett volna a helyük! A házaspár férfi tagja ez után minden felszállásnál megkérdezte, hogy: Van itt hely? – és ezt nagyon kedvesen tette. Utazásunk végén meleg kézszorítással váltunk el!

Hála a nagy busznak mindenki az ülésre feltett lábakkal utazhatott, keleti kényelemben. Ügyes voltál kicsi busz, köszi!

9:17-kor átléptük a Magyar-Osztrák határt, jöttek az osztrák faluk Heiligenkrautz, Poppendorf…. 10:18-kor hajtottunk fel a sztrádára, de én addig, a még mindig nagyon gyönyörű kis falvakban gyönyörködtem. Minden egyes alkalommal halálra csodálkozom magam, hogy az osztrákok miből merítenek erőt, energiát arra, hogy olyan legyen a környezetük, mint amilyen, csodás!

Szóval az aznapi terv, egész napos utazás, kb. három óránként, fél órás technikai szünetekkel: Körmend, Rosenberg és valahol Padova környékén voltak ezek a megállók. 19:27-kor parkoltunk le Montecatiniban a szállodánk, a Hotel Moschini, előtt. www.hotelmoschini.it

A szobánk száma 103, ezen jót mosolyogtam magamban, mert ez a szám volt az első munkahelyemen, 22 évig, az azonosító számom és megszerettem. Szeretem azért is, mert a számok összege 4, ami egy nagyon szép, egyensúlyos, páros szám. Két szülő, két gyerek, tehát jó családias szám. Továbbá a 4-es számnál sokszor eszembe jut a kolléganőm, amikor megtudta, hogy terhes a második gyerekével először azt mondta, hogy: Nagyon nehéz volt háromfelé osztani a reggeli kakaót, négyfelé sokkal könnyebb lesz! (Ha-ha-ha!) Ráadásul minket szólított elsőként a Tünde (idegenvezetőnk), kimondta a számot és nekem máris jó kedvem lett!

Felmentünk az első emelet 3-as szobába, lepakoltunk, ettünk (Az utóbbi években nem fizetünk be, a férjem nem eszi meg az idegen ételeket, többször ráfáztunk és elhatároztuk, hogy többet nem kísérletezünk.) és mentünk is világgá! Alig, hogy kiléptünk a szobánk ajtaján jött – már vissza – az egyik útitársunk, hogy esik az eső, sebaj, van ernyőnk csak vissza kell lépni érte.

Először jobbra, majd a vasúti sínen túl balra és máris ott a város. Ezt az információt kaptuk a Tündétől, hogy ne kóvályogjunk feleslegesen, de amikor a szálloda kapuján kiléptünk megláttuk az eligazító táblát. (Jó fejek az olaszok!)

Montecatini Terme

Úgy döntöttünk, hogy nem esik az eső, valójában permetezett valami, de azt mondtuk, hogy ez nem eső és nem is nyitottuk ki az ernyőket. Később szakadt ugyan egy picit, de kiderült erről a Montecetini esőről, hogy egy nagy humbug. Esik, illetve permetezik egy picit, majd szakadni kezd, de kb. 5 perces kapu alá állás után, úgy abba hagyja, mint aki nem is tudja, hogy ő egy eső, fel is szárad azonnal, csak a rengeteg növény lélegzik egy nagyot és zöldül tovább. Portalanításnak valóban nagyon jó, de nem eső. Langyos kellemes szél fújt, ami nagyon finom, nekem, mert az Uram végig hapcizta az egész esti sétánkat. (Természetesen megfázott, hol, hát az előző napi kerti bulin! Furcsa ez az állandó megfázása, persze Ő azt mondja allergia. Egyszer ennek is végére kellene már járnunk!)

Szóval mentünk, mentünk. Boltok, boltok hátán, gyermek, női-férfi cipők, ruházat, ékszerboltok. Gyógyszertárak (illetve is, mert inkább fitotékák voltak) fodrászat, fehérnemű, kézimunka, számítógép, tabak, lottó és közöttük fagyizó, étterem, pizzázó, majd elölről az egész. No persze szállodák halmaza.

Idézet az útikönyvből: Zöld domboktól körülvett gyönyörűen parkosított fürdő-, üdülőhely, 19 000 lakossal. Erősen radioaktív kénes, konyhasós gyógyforrásai belső szervek gyógyítására alkalmasak. Kellemes éghajlata következtében a szezon áprilistól novemberig tart. Az üdülőket szórakozó helyek sokasága is várja. Amit ebből a leírásból egy esti séta alkalmával tapasztalni, látni lehetett, azt tanúsíthatjuk, valóban így volt.

Találtunk templomot, valami ismeretlen rendeltetésű hatalmas kaput, átjárót, mögötte egy hatalmas teret és mór stílusúan csíkozott lakóházakat, minden teljesen újnak tűnt kivéve az átjárót, az pedig század elejei. Rend tisztaság, makulátlan házak és minden egyéb, padok növények, világítás. Töménytelen növény, pálmák és ciprusok. Szép, szép, szép ez a város, irigylésre méltó. Az áru halmaz, amit itt látni lehetett manöken típusú férfiakra és nőkre való. Egyáltalán én itt mit vehetnék magamnak? Ráadásul azt tapasztaltam, hogy elérkezett a divatban a barokk korszak, sőt a biedermeier. Fodor, flitter, gyöngy, toll és csipke és mindez ismét. Talán csak azért nem giccses, mert a színek harmóniája ízlésesen szolid. Az árak azonban félelmetesek, de legalábbis nem a mi pénztárcánknak való. Tünde is figyelmeztetett, hogy lehet vásárolni csak, ne számítsuk át, hát valóban! Egy órai séta után visszafordultunk. Átkeltünk a síneken (egyszerű villamossínnek megfelelő „akadály” volt csak, nem kell semmi nehézségre gondolni) Éppen elkezdett csilingelni a sorompó, majd leereszkedett. Az autósok megálltak és türelmesen vártak. Mi is. Leültünk egy padra és azt gondoltuk, hogy megvárjuk a vonatot, lássuk milyen vonatok közlekednek Montecatiniben, a város közepén, a főutca végén? Hát bizony igazi! Igazi nagy-nagy vonat, szürkén, dudálva érkezett és távozott, rengeteg szerelvénnyel és annál kevesebb utassal. Felment a sorompó az autósok tovább indultak, mi pedig a szállodába, ami innen már csak pár lépés volt.

Készítettem másnapra uzsonnát, pakoltunk, fürödtünk és aludtunk. Ennyi volt a 2010.10.04. hétfői nap, amikor hajnali 3 órakor keltünk!