• «
• 1
• 2
• …
• 23
• 24
• 25
• 26
• 27
• »

Közigazgatásilag - a következő látványosság, amely felé az autóbuszunk száguldott - egy Terni nevű városhoz tartozik. Ezt a várost azonban csak az autóbuszból láttuk átutazóban. A jegyzetembe ezeket írtam róla: Nagy ipari, teljesen új város, elektromos áram termelésével foglalkoznak. Szent Valentino városa, legalábbis ők annak tarják magukat. Nagy-nagy és kis-kicsi házak. Eléggé koszos, ahogyan egy nagyvároshoz illik. Ugyanakkor láttam ablakon kilógatott ruhaszárítókat, ami nagyvároshoz nem illik, nem szokás. Rengeteg az építkezés, a beállványozott épület. Kis patakocska feletti hídon robogtunk át, és ahol át lehetett látni a városon, körös-körül hegyeket láttam, sok-sok hegyet. A városban éppen a Royal Cirkusz vendégszerepelt.

Ahová pedig Ternin keresztül igyekeztünk a Marmore-vízesés volt. Az elnevezés a márvány fehérségére utal, ahogyan esik le a víz a hegyről a habja olyan fehér, mint a márvány. Sietnünk pedig azért kellett, mert 13 órakor elkezdik „elzárni” azaz más irányba terelik a vízesést, hogy „iparilag” hasznosítsák, hogy mi módon az nem derült ki (Lásd: Terni áram termelése). Tünde pedig azt szerette volna, hogy még az elzárás előtt odaérjünk. Odaértünk, íme:

Csodás természetvédelmi területen jártunk. A vízesés három szinten zubog le, hatalmas robajjal és párával. A teraszosan kialakított helyről viszonylag elázás nélkül meg lehetett bámulni, hallgatni, fotózni a zuhatagot. Az Uram nadrágjának szárán levő zsebekben ott lapult két darab esőkabát, kértem, hogy vegyük elő, válasz: Ezért a pár csepp vízért nem veszem elő, azután meg vizesen hogyan tegyem el? És áztunk! Természetesen megvártuk volna, amíg elzárják a vizet, de olyan sokáig tartott (nem is nagyon vettük észre, hogy mikor kezdték), hogy nem tudtuk kivárni a végét, lejárt a szabadidőnk.

Utunk következő és egyben utolsó állomása Orvieto.

Az Internetről való képen jól látszik az a meredek fal, amelyre a várost épült.

Ugye meg sem kell említenem, hogy ez a város is Umbriában van, mi következik ebből, hát persze, hogy hegyen van. Egy magas vulkánikus hegy tufa dugójára épült a város, az etruszkok alapították. Orvieto a Világ Örökség része és pályáznak állami és Uniós pénzekre, amit mind-mind arra költenek, hogy a tufa dugót erősítsék, mert romlik a tufa állaga. Kb. az a helyzet, mint nálunk a budai várral, ahová állandóan pumpálják a betont. Kedves Olvasó! Orvieto ismertetésébe nem vágok bele, mert Szicíliából hazajövet, meglátogattuk és az akkori beszámolómban, részletesen írtam a városról, ha érdekel a téma, nézd meg a 2003-as utazásról szóló Viva Itália! Viva Szicília című írásomat, szintén itt az Interneten. Jelen ismertetésemben csak a különbségekről fogok beszámolni.

Még itthon elhatároztunk pár dolgot ezzel az utazással kapcsolatosan, amelyek között szerepelt az Orvietoi Dóm fotózása, mert amikor 2003-ban itt jártunk a teljes homlokzat be volt állványozva! A másik elhatározás a kútba való lemenés. Ezért eldöntöttük, hogy elválunk a csoporttól a Dóm megtekintése után és önálló létet fogunk kezdeni. (Nem kóstolunk, nem boltozunk!) Mint azt már említettem, hogy az Urammal jártunk Orvietoban, ezért egyáltalán nem voltam ideges, mert tudtam, hogy a parkolóból sikló visz fel a városba. Igaz a fő látnivaló még nem a sikló felső állomásánál van, onnan még tovább kell menni a hegyre, de a felszállítás folyamatos és kis autóbusszal lehet felmenni a Dóm terére. (Az autóbuszjegy ára benne van a siklónál váltott jegy árában!)

Fent voltunk megtekintettük a Dómot kívül belül a csapattal, majd elkészítettem a homlokzati fotót.

A „bevérezett oltárkendő” tiszteletére épített templom

Sajnos nem tudom megállni, hogy ne véssem ide, hogy a Dóm kápolnájában van a művészettörténet könyvem ábrája, amelyről soha-soha nem gondoltam, hogy látni fogom valaha, és íme, ezzel az alkalommal együtt már kétszer is láthattam: Luca Signorelli (1441-1523): Kárhozottak című freskóját (1499). Mk.: 182. sz. ábra

Fantasztikus!