• «
• 1
• 2
• …
• 20
• 21
• 22
• 23
• 24
• »

Mindezek után a spanyol negyed felé kezdett sétálni a csapatunk a Toledo utcán. Maga a Toledo utca rendezett, tiszta volt, de ahogyan a belőle nyíló sikátorokba bepillantottunk kosz, piszok, bűz, omladozó vakolat volt a látvány. Szabadidőt kaptunk csak együtt indultunk el. Ildikó óva intett minket, hogy a spanyol negyedbe bemerészkedjünk! Azt hiszem éppen elég volt annak a pár sikátornak a látványa. Olvastam a svéd orvos, Axel Munthe, könyvében erről a helyről, és elborzadtam a sikátorok láttán. Mi lehetett itt a XIX. század végi nápolyi kolerajárvány idején? Nem csoda, hogy volt! Na ebből elég! – mondta egyszer csak az Uram és elhagytuk a csoportunkat. Menjünk a kikötő felé.

Természetesen rossz irányba indultunk és jó nagyot kerültünk, amíg végre a kikötőhöz értünk. Teljesen érdektelen utcákon, bóklásztunk, hatalmas – zárt – iroda és bank épületek mentén. Többször, életünk kockáztatásával, tudtunk csak átmenni a túloldalra. Itt a KRESZ nem érvényes. Van ugyan lámpa, zebra, zárt pályás villamos sín – egyszerelvényes a villamos -, de ez az égvilágon senkit nem érdekelt. A zárt pályán nem csak a villamos, hanem az autóbusz is és minden autós közlekedik. Jó pofi, csak az idegen nem tudja, hogy honnan várhatja az „áldást”. Dudálnak, sípolnak, csengetnek, kiabálnak elviharzanak az orrod előtt, ott, ahol nem is vártad, szóval tébolyda.

Amikor azt hittük, hogy Hál’Istennek, végre kiérkeztünk a partra, akkor egy hatalmas vidámpark állta el az utunkat. A térkép szerint itt egy „átjárható” térnek kellett volna lennie. Volt is, csak ideiglenesen beépült az elkerített vidám parkkal. Ismét hatalmasat kerültünk, kényszerűségből. A vége az lett, hogy egy jacht kikötőbe jutottunk, ami nem lett volna baj, csak éppen nem azt akartunk megtekinteni, természetesen. Sebaj, ezt is láttunk, ez is egy pont! Menjünk vissza.

Indultunk volna, de sikító frászt kaptam, annyira elkezdett fájni a lábam. Meg kellett állnunk, mert lépni se tudtam. Közben iszonyatosan meleg lett, már megint nem volt rajtunk egy száraz pont sem a hajunkat is beleértve. Menjünk tovább, nincs idő haldokolni, holmi lábfájással törődni. Mentem tovább sántikálva, mint a kicsi sellő. A kis hableány hátsó uszonyát két lábra cserélte a szerelme kedvéért, de a csere ára iszonyatos fájdalom lett minden megtett lépésnél, hát így jártam én is. Ha szerelmem az utazás, áldozatot kell érte hozni.

Kényszeres pihenőhelyünkön állt egy szobor a kis tér közepén, készítettem egy fotót a műalkotásról az Uram társaságában, amelynek már itthon a következő címet adtunk: Vergilius & Vergődius. A címadásból kiderülhet mindenki számára az akkori állapotunk, hangulatunk. Csak utólag nevettünk az egészen, akkor nem.

Sántikálva, az Uramra támaszkodva, de mentem. Újra elhaladtunk a királyi palota előtt. Mindenáron óriáshajókat akarunk fotózni, de nem látszott a tenger, az óriáshajók a királyi palota felett magasodtak, mint egy hatalmas építmény nem látszott, hogy vízen állnak. Sejtelmesen párás volt a levegő és rosszak a fényviszonyok is, csak ellenfényben lehetett volna fotózni. Többször belenéztem az optikába és nem tetszett a látvány. Próbáltunk közelebb menni a kikötőbe. Már a kikötő elzárt területén jártuk, de a tengerpart csak nem akart közeledni. Egyébként fantasztikus látvány volt. Megszámlálhatatlan, rengeteg gépkocsi, személy és teher, bicikli, árusok taxisok sorakoztak egymás hegyén-hátán festői rendetlenségben. Több taxis leszólított minket, hogy szívesen elvinnének, de minek és hová? Legyintettünk, köszöntük szépen, és nem győztünk válaszolni, mintha mindenki éppen minket akart volna fuvarozni.

Csak ismételni tudom a már korábban leírtakat, koldusok, árusok, kosz, piszok, zaj, pára, meleg, dög meleg. Genova és Marseille jutott eszünkbe, úgy látszik a kikötők ilyenek. Némi megalkuvás árán végre sikerült egy-két képet rögzíteni. Közeledett a találkozásra kijelölt időpont is, az Uram ismét felsóhajtott: Na ebből elég, induljunk vissza. Nem tetszett nekünk ez a Nápoly. Persze a Keleti pályaudvar és környéke sem tetszhet egy külföldinek, mindazonáltal mégis a városhoz tartozik és látványosságnak is tekinthető, a borzalom is kaphat pontot. Talán este, holdfényben, egy ristorante (trattoria) teraszán üldögélve, hideg sör és lágy tengeri fuvallat társaságában, másképpen gondoltuk volna. Mi a kikötőben vettünk búcsút Nápolytól. Csao Nápoly! – lehet, hogy szép város vagy, de nekünk aznap nem volt szép város.

Visszaindultunk a kijelölt találkozási pontra. Ám az autóbuszunk sehol, természetesen. Többen várakoztak már, a tűző napon, a csoportunkból, ki „babát” evett, ki fagyit nyalogatott és mindenki izzadt. Nekünk csak az izzadás jutott.

Végre jött a buszunk, hűtötten érkezett, felüdülés volt felszállni, ismét! Kényelmesen elhelyezkedtünk. Akkor az Uram megkérdezte: Lábad? Jé, teljesen elfelejtkeztem róla, valamikor elmúlt, nem is vettem észre. Elhagytuk Nápolyt, majd kis idő múltán, tankolási szünetet tartottunk. A benzinkútnál mindenki elvégezte a dolgát, a bagósok gyorsan bagóztak egy kicsinyét, újra útra keltünk, kisvártatva megérkeztünk Orvietoba.