Muzsay.hu

©2008-2019, Muzsay.hu | E-mail: imuzsay@gmail.com
 

Útleírások - Víva Itália! Víva Szicilia!

Orvieto, szép volt. Hiába kisváros, az kisváros, és mint ilyen, rendezett, tiszta, áttekinthető, hűvös, kedves. Engem Ericére emlékeztetett, csak Orvieto kicsivel nagyobb volt, mint Erice. Ez a város is a hegyre épült, ide sem fért be a buszunk. Ennek a városnak is volt egy vadi új része.

Orvieto, Etruszk-alapítású, 9000 lakosú város. A rómaiak i.e. 280-ban foglalták el, és az Urbs Vetus (Régi város) nevet adták neki. Ebből ered az Orvieto szó. A középkorban a XII. században játszott nagyobb szerepet.

Funiculáre-val mentünk fel a tufa hegyre. Kb. 500 m magasan a tenger szint felett épült a város egy tufa dombra. Nevezetessége a megmaradt városfal (már ami maradt), a dóm, a katakombák és egy 62 m mély kút. Az avignoni pápaság megszűnése után építette a pápa az erődítményt, hogy meg tudja magát védeni. Tehát, a XIV. századtól a Pápai Államhoz tartozott a város. A pápa tanácsadóival kerestetett egy helyet, ahová, szükség esetén, vissza tud vonulni az ellenségei elől, így akadtak Orvietora. Abban az időben megerősítették, erőddé alakították át. Megépítették a természetes környezet felhasználásával a falakat.

Megtekintettük a falakat (nagy fal, a tetején lehetett mászkálni), majd tovább - fel - mentünk a városba. Több keskeny utcába csak betekintettünk. Faltól-falig köves ez a város is, mint Erice, csak későbbi korból való. Rengeteg bolt, árus – indiai, kínai, néger, és még ki tudja milyen náció – szóval, úgy tűnt, hogy a világ összes népcsoportja képviseltette magát. Egyáltalán nem voltak erőszakosak. Festői galériák, kerámia boltok, vendéglők lépten-nyomon és nem is volt nyitva mindegyik. Továbbá templomok.

Sétánk során feltűnt a házakon lobogó zászlók sokasága és többszínűsége. Kérdésünkre az Ildikó elmondta, hogy a középkorban a különböző családok között nagy harcok dúltak mindenféle vonatkozásban. Lényegében nem is igazán lehetett tudni, hogy miféle ellenségeskedés volt. Lásd: Montague és Capulet azaz Rómeó és Júlia. Lényeg a családi hagyományokban rejlett. Hogy mindenki tudja, hogy mely család pártján állt, zászlókat tűztek ki a házaikra, minden család a saját színeit. Ez a szokás a mai napig tart. Az ellenségeskedés látszólag megszűnt, de a zászlószokás megmaradt. Arról nem szól a fáma, hogy belső berkekben, ártanak-e egymásnak vagy nem a mai családok. Mindenesetre a turista számára igen látványos a sok élénk színű, az utca egyik oldalán ilyen, a mások oldalon olyan, színes lobogó, amelyeket mindig fújdogál a szél.

Felértünk a katedrálishoz, hát nem be volt állványozva! Ami kilógott gyönyörű volt, sajnáltuk, hogy nem láthattuk a homlokzatot. Ez a templom, kegyhely. Egy darab ostya és egy véres oltárterítő miatt építették. A legenda szerint 1263-ban a közeli Bolsena városában egy – az átlényegülésben kételkedő – pap kezében mise közben vérezni kezdett az ostya. A bevérezett oltárkendő tiszteletére rendelte el a pápa az Úrnapja megünnepelését, és a templom megépítését.

A bejáratnál kifüggesztve a szokásos tábla, a szokásos intelmekkel: Rövid gatya, fedetlen váll, fotózás tilos. (Természetesen mi már nagyon rutinosak voltunk, és a nagy hőség ellenére, mindenkinél volt, váltás gatya, vállkendő, fotóapparat eldugó hely.)

A dóm alapkövét 1290-ben tették le, és a XIV. század közepére gótikus stílusban lényegében fel is építették. Homlokzatát 1310 után kezdték kialakítani Lorenzo Maitani tervei szerint. A homlokzat mozaikjait a XVII-XVIII. század folyamán csaknem teljes egészében felújították, sajnos kissé rikítósra sikeredett. (Ezt mi nem láthattuk a beállványozás miatt, talán éppen javítanak a látványon?) A templom háromhajós, a főhajó hosszát még nagyobbnak tünteti fel az az optikai fogás, hogy a szentély felé haladva a padló kissé emelkedik, az oszlopfők magassága pedig csökken. A templom szentélyében az oltár mögött gótikus stallumokat (papi székek a szentélyben) láthatunk, a hatalmas, színes üvegablak 1334-re készült el. A baloldali kereszthajóból nyílik a Capella del Corpolare, ahol az oltárkendő-ereklyét őrzik. A zománccal díszített ezüst ereklyetartót, a középkori ötvösművészet egyik remekét, sajnos csak Úrnapján (pünkösd utáni második csütörtök) teszik ki közszemlére.

Az egyik oldalhajóban (jobboldali) volt a Brizio-kápolnája, lényegében ennek megtekintésére érkeztünk Orvietoba. Rácsos kapuzattal el volt zárva a templom egyéb helyiségeitől és belépőt szedtek, elég tetemeset. Ildikó megvette a jegyeinket és a kapu előtt, várakoztunk a sorunkra, mert a beléptethető létszám is korlátozva volt. Két részre osztva mehettünk be a kápolnába. A kápolna mennyezetét 1447-ben Fra Angelico és Benozzo Gozzoli kezdte kifesteni, majd munkájukat Luca Signorelli folytatta 1499-1503 között, az oldalfalak drámai hatású freskói mind tőle valók. A kápolna bejárati falán a Világvégét, a Nap és a Hold elsötétülését, a Bűnösök megbüntetését láttuk. A bal oldali falon az Antikrisztus prédikál. A kép bal oldalán a két fekete ruhás alak Luca Signorelli és Fra Angelico. A bal oldali fal jobb oldalán a Paradicsomot, az oltárfalon a Jók és Gonoszak szétválasztását ábrázolta a művész. A jobboldali falfestmények a csúcspontját jelentik Signorelli művészetének: A holtak test szerinti feltámadása az Utolsó ítélet angyalainak harsonaszavára, a Kárhozottak rémülten kavargó tömege a Pokol démonaival, a festmény Michelangelóra is hatással volt.

Teremtés, paradicsom, kiűzetés, purgatórium, feltámadás, minden leplezés nélkül, pucér nők és férfiak emberi arccal ábrázolva. Fantasztikus falfestményeket láttunk.

Mivel mi az első csoportba kerültünk lett egy kis szabadidőnk, míg a csoportunk másik fele a kápolnában nézegetett. Így a templomból kijőve egy turisztikai központban az Uram szerzett egy lapot a híres kútról, de a dómról nem talált semmit. Utólag már az autóbuszban derült ki, hogy többen vettek az orvietoi dómról könyvet (3, 20 és 4 Euró közötti áron). Miközben mi jártuk a várost, fotóztuk a templomokat, Ők vásárolni mentek és a vásárlás közepette ráakadtak a könyvre, ettől, természetesen, mi elestünk, boltba egyáltalán nem mentünk be. Hiába így jár az, aki művészeteket bámul, vásárlás helyett.

Magán sétánk során megtekintettük:

  • Palazzo del Popolo-t a XII. század közepéről való késő román - kora gótikus palotát. A masszív épület hármasosztású emeleti ablakai művészi szépségűek.
  • A Szent András-templomot XI. század, harangtornya XII. századi, de a templomot többször átépítették.
  • A Városházát, Palazzo Comunale. A XIII. századi épületet a XVI. században átépítették. Ekkor készültek a földszinti félköríves árkádjai és az első emeleti ablakai, Scalza tervei szerint,
  • valamint a városi színház épületét.

Orvieto egyik nevezetessége a Szent Patrikról elnevezett kút. Amikor a Pápa rejtekhelyeként megtalálták Orvietot, Lásd: előbb leírtakat. Minden a legnagyobb rendben valónak tűnt, ám kiderült, hogy nincs víz! Kutat kell ásni. A vállalkozás szinte reménytelennek tűnt, hiszen lényegében a tufahegyben kellett vizet keresi. A csodával határos módon találtak vizet, de a felhozatalához a hagyományos mód nem volt alkalmas. 1528-1537 között építették meg a kutat Antonio da Sangallo tervei szerint. A 63 m mély és 13 m átmérőjű kútszerű vízmedence mai is látványosság. Kettős, spirális rámpa vezet a víz tükréhez, közép felé 72 ablak nyílik a szellemes megoldású lejáratról.

Sajnos a kútba nem volt idő lemenni. A barlangrendszerre (katakombák) lett volna idő, de az a veszélyessége miatt zárva volt, mert repedezik a tufa hegy. A helyi lakosság azon bajlódik, hogy kincstári pénzeket szerezve, megerősíthesse a hegyet. Folyamatosan pályáznak pénzekre, sikerült is nekik több ezer tonna betont beinjekciózni, de még mindig nem elég és veszélyben van a város. (Lásd: Várhegy, Tárnok utca!)

Találkozó a funiculáre felső megállójánál lett megbeszélve. Ildikó közös jegyet vett nekünk, nem tudta kiosztani (emlékbe sem tudtunk eltenni), így megszámolt minket, hogy mehessünk, ha teljes a létszám, de nem volt az. Két emberünk hiányzott. Felültetett minket a szerelvényre mi lejöttünk, Ő meg visszament a városba, megkeresni a két emberét.

Természetesen a két útitársunk már az autóbusznál volt. Lekésték a találkozót, erre beültek egy taxiba és lehozatták magukat a buszhoz. Ildi meg fent kereste Őket, szegény Ildi. Próbálkoztunk a sofőrjeinknél, hogy talán hívják fel a mobilján, de nem lehetett, mert a SIM kártyáját az Ildi kicserélte olaszra, hogy tudjon néha a férjével beszélni és az olasz számot nem tudták a fiúk. Nem volt mit tenni, vártunk. Én örültem, mert kértem a sofőröktől egy finom kis zacskós paradicsomlevest (máskor is ettem már, de mindig nagyon rohanva kellett elfogyasztani a forró levest és össze-visszaégettem a pofám). Leültem az árnyékba egy jó hideg kőpadra és áhítattal, nyugodtan szürcsölgettem a fincsi leveskét. Nagyon jó volt!

Jó háromnegyed óra késésben voltunk, a többiek elkezdtek aggódni, hogy mi lesz a vacsorával? De nem lett semmi. Ildi előkerült, amikor láttuk, hogy jön, gyorsan felhurcolkodtunk a buszba, hogy azonnal indulásra készen álljunk (üljünk). Elindultunk. Az úton „Legyetek jók, ha tudtok” című filmet néztük.

Irány Bologna, azaz Rioveggio. Szerencsére nem kellett Bolognáig menni. Szállásunk 8 km-re volt a hazafelé vezető úton Bologna előtt, tehát nem kellett átmenni a városon. A forgalmi dugó 9 km-es volt Bolognáig, azaz 1 km-t kellett araszolnunk a dugóban. Pünkösdvasárnapnak lett éppen vége. Álldogáltunk hol hosszabb, hol rövidebb ideig a dugóban, de jó volt a kondi, néztük a filmet, minden nagyon kellemes volt. A már ismerős szállodában, a vacsora megvárta a csapatunkat.

Szokásos esti szeánsz elvégzése után összepakoltuk a holminkat és lefeküdtünk.