Muzsay.hu

©2008-2019, Muzsay.hu | E-mail: imuzsay@gmail.com
 

Útleírások - Víva Itália! Víva Szicilia!

Közvetlenül mellette van a Capitoliumra felvezető széles, rámpaszerű díszlépcső Michelangelo tervei szerint épült és az Ő tervei szerint alakították ki a felül lévő teret, a Piazza del Campidogliot. A díszlépcső különlegessége, hogy Michelangelo úgy számította ki a lépcsőtávolságokat, hogy folyamatos lépéssel éred el a következő lépcsőfokot. (Fellépsz egy lépcsőfokot az egyik lábaddal, majd kettőt lépsz és a másik lábaddal léped meg a következő lépcsőfokot és ez így kitart egészen a lépcső tetejéig.) Magasra mész, de egyáltalán nem fáradsz el. A díszlépcső tetején két hatalmas alkotás látható két oldalon Castor és Pollux szobrai. A félistenként tisztelt ikerpár, az égből alászállva, győzelemre segítette a római seregeket. A Fórum Romanumon levő templomukból mára csak három oszlop áll. Bocsánat, ha untatom az olvasót, de fontosnak tartottam, hogy ezen iker fiúkról és testvéreikről idevéssek pár ismertető szót. Lédát, Tündareosz király feleségét, Zeusz hattyú képében látogatta meg, és Léda két hattyútojást hozott a világra. Az egyik tojásból Heléné és Klütaimnesztra, a másik tojásból Castor és Polüdeukész (Pollux) kelt ki. Heléné és Pollux, Zeusz gyermekei voltak, Klütaimnesztra és Castor a halandó, Tündareosz királyé. Az ikernővéreket két testvér, Menelaosz és Agamemnon, Spárta és Mükéné királyai vették feleségül, Szép Heléné gyermekei: Hermioné, Nikosztratosz. Klüteimnesztra gyermekei: Élektra, Iphigénia, Oresztész, Krüszothemisz voltak. (Ugye ismerős?) A két ikerfiú közül Pollux halhatatlan volt, de nem tudta elviselni, hogy testvére meghaljon és ezért megosztotta vele a halhatatlanságot. Ők a Dioszkoruszok, (Iker-csillagkép) „Zeusz fiai”, akik felváltva egy-egy napot az élők között, egyet meg az Alvilágban töltenek. Az ókori görögök istenként tisztelték Őket. Kultuszuk Spártából terjedt el a Római Birodalomba is, mint a bajtársi ragaszkodás példaképei.

Zeusz egyéb kalandjairól, majd máshol és másképpen csak példaként: Danaé+aranyeső=Perszeusz kalandos életű hős, mükénéi király, Európé+bika=Minosz krétai király, Ió+felhő=Epaphosz egyiptomi király stb. Nem hiába volt féltékeny Héra.

A Piazza del Campidoglio-nak is megvan a maga különlegessége, körbefutó spirál kombináció, amely eltérő burkolatból tűnik elő, és amelyen végig lehet sétafikálni, szintén Michelangelo a tervező. A Piazza del Campidoglió közepén áll Marcus Aurelius császár bronz lovas szobra. Az útikönyv szerint: „állt, de az időjárás tönkre tette, múzeumban őrzik”. A mi látogatásunk időpontjában már eredeti pompájában aranyosan ragyogva állt, mintha a művészettörténet könyvemből lépett volna ki.

A Piazza del Campidoglio és a Fórum Romanum között helyezkedik el a Szenátorok palotája, a Palazzo Senatorio. Ma a Városi Tanács székháza. Alapjai az i.e. I. évszázadból valók és levéltár volt. Mai homlokzatát, a kétágú díszlépcsővel, Michelangelo (kicsit módosított) tervei szerint alakították ki.

Megkerülve az épületet – útközben, egy oszlop tetején láthattuk Róma egyik jelképét, Romulust és Remust az anyafarkassal – térfigyelő kamerák társaságában tekinthettünk le a „völgy”-ben elhelyezkedő Fórum Romanumra. A Fórum Romanum kezdetben vásártér volt, majd népgyűlések tartására is alkalmassá tették, és a köztársaság végén a közélet fóruma lett. Az itt állott ókori építmények egy része viszonylag jó állapotban maradt korunkra. Láthatjuk Septimius Severus diadalívét, Vespanianus -, Saturnus -, Vesta-szűzek -, Antonius Pius és Faustina (császári házaspár) templomát. A Curia épületét, a Vesta-szűzek házát, Maxentius bazilikáját, Lívia házát (Augustus császár felesége volt). Láttuk Títus (Títus Flavius Vespanianus) diadalívét, az Arco di Tito-t, amelyet a császár (Domitianus, Títus öccse, 81-ben.) annak emlékére emeltetett, hogy 70-ben elpusztította Jeruzsálemet és Szent templomát. Erre vonatkoznak az ív belső oldalán levő domborművek, köztük a jeruzsálemi templomból zsákmányolt hétágú gyertyatartó. Ez az esemény indította el a zsidók kivándorlását, s az istentiszteletek ezután a jeruzsálemi templomból a helyi zsinagógákba lettek áthelyezve. Mindaddig, amíg Izrael állam meg nem alakult 1948-ban, és vissza nem térhettek ősi hazájukba, a zsidók nem voltak hajlandók átmenni Títus diadalíve alatt.

A Fórum Romanumot a Colosseum monumentális épülete zárja, amely az i.sz. I. század második felében épült. A Colosseum nevét Néró császár közeli, vagy 30 m magas, elpusztult, (lehet, hogy ledöntötték?) „Kolosszális” szobráról kapta. Az ellipszis alakú cirkusz nézőtere háromemeletes volt. A földszintet dór, az első emeletet jón, a másodikat korinthoszi stílusú félpillérek díszítették. Belsejében, a lépcsőzetesen emelkedő üléseken kb. 50 000 néző számára volt hely. Az amfiteátrumban kocsiversenyeket és véres gladiátor játékokat rendeztek. Az arénát vízzel lehetett elárasztani, hogy ott vízi ütközetekkel szórakoztathassák a nézőket. A mai stadionok számára is mintául szolgálhatna a „beléptető rendszer”. A 80 földszinti boltívet is megszámozták, így a nézők rögtön a számukra kijelölt helyre juthattak.

Végül „szervezett kereteken belül”, megtekintettük Nagy Constantinus diadalívét. A szenátus határozata alapján emelték, a császár Maxentius felett 312-ben aratott győzelme emlékére. A háromnyílásos díszkapu domborműveit más emlékművekről szedték le, csak kissé átfaragták.

A diadalív és a Colosseum közötti téren, a tűző napsütésben álltunk és vártuk, hogy a kissé szétszéledt társaságunk újra, összegyűljön, amikor ez megtörtént Ildikó bájosan mosolyogva közölte, hogy kapnak 25 perc szabad időt.

Akkor futás. „Mint az őrült ki letépte láncát” indultunk azonnal vissza a Sugár úton. Végigfutottunk a letakart tribünsorok előtt, mögött, ahol éppen kevesebben voltak, vagy jobbnak tűnt az út. Újra elhaladtunk a Fórum Romanum mellett, míg végre elértük a Vittorio Emanuele emlékművet, ezt ugyanis a sétánk kezdetén elmulasztottuk lefotózni a Traianus oszlopával egyetemben. Lihegve, teljesen eltikkadva értünk a Piazza Venezia csücskére, hogy lefotózzuk, amiért ide loholtunk. A Vittorio Emanuele emlékmű még sikerült is, de amikor a Traianus oszlopát szerettük volna lencsevégre kapni az Uram lakonikusan közölte, kifogyott a film! (Az én apparátomból már régen kifogyott, túl sokat használtam el a Vatikánban). Nem baj cserélünk filmet, talán van még annyi időnk: Azt nem lehet, mert az autóbuszban van a többi film! – így az Uram. Püff neki.

Öt percet késtünk, de nem volt nagy baj, mert az Ildikó valószínűleg bekalkulálta. A többiek azonban már mind ott voltak, így eléggé szégyelltük magunkat. Ildikó kérdésére, hol jártunk, hát a Piazza Venezian, volt a válasz. Úristen gyalog! Nem, futva! Látta rajtunk, hogy nagyon kivagyunk és nem szólt semmit. Ezek után fél órát várakoztunk az 571-es számú járatra. Így csak fél ötkor tudtunk a saját buszunkkal elindulni Nápolyba.

Mély benyomást tett ránk ez a nap: a Vatikán, Róma, ezen része, a tömeg, a meleg, az utcák, Mussolini fekete ingesei, a PACE feliratú szivárvány zászlók tömkelege, amelyek erkélyről, ablakból, fákról (Ildikó szerint nagy tiltakozás volt az Iraki háború ellen) lógtak.

A műemlékek mellett, rengeteg árust, apácát, ellenőrt (idegenvezetői, busz és parkoló ellenőröket) láttunk. És láttunk harcosokat, Caesarokat, akik a turistákkal fotóztatták magukat, festőket, kínai gyöngyfűzőket, üvegfestőket, ötletes szobor embereket. (Először Barcelonában a Ramblán láttunk ilyet.) Az ókor és a reneszánsz művészete így együtt, az emberi alkotás csodálatossága, leleményessége, sokszor borzalma, a rómaiak sokasága, a sietség, kevés volt és sok, jóformán fél napra, láttunk is meg nem is.

Kifejezetten jól esett beszállni a hűvös buszba, kényelmesen hátradőlni és enni a kis hazai almánkat és emlékezni a látottakra, miközben a következő célállomás felé szaladt velünk az autóbusz. Nem kellett útközben böngészni a térképet, majd eltévedni, kérdezősködni, majd nem érteni a választ, nem kellett idegeskedni (bár az Uram szerint én mindig találok valami izgulni valót), szóval szabad volt gondtalannak lenni, csak bámulni a tájat és hallgatni az idegenvezetőt.

A buszon a kis Pietát nézegettük, amelyet „futásunk” során vettünk (10 Euró) emlékbe a vatikáni valuta mellé. Lehet, hogy giccses, így lekicsinyítve, de mindenhol veszünk egy pici úti emléket, ezt a szokásunkat a jövőben is meg szeretnénk tartani, és örülnék, ha hosszú tömött sorban sorakoznának itthon ezek a kis „giccsek”. Úgy legyen!

Nápoly felé robogtunk. Ildikó, hogy jobban teljen az idő és, hogy előkészítse a lelkeket (gyomrokat) a vacsorához, olasz ételkülönlegességeket "mesélt". Szó volt: tenger gyümölcsei, polipok, rákok, tintahalak, különböző tészták, szószok és édességekről. Az én drága férjem az ájulás határán volt, olyan szemléletesre, élethűre sikeredett a különböző ételek leírása. Jó, hogy nem fizettünk be: Te nem ehetsz, én pedig meg nem eszem ezeket a förtelmeket. – mondta. (Biztosan másnak, más a véleménye, de az én Uram ilyen, nem baj.)

Az üléseket elválasztó sávon túl, de közvetlenül mellettem rosszul lett egy útitársunk. Ildikó hátrajött, kérdezgette a hölgyet: már csak röpke órák kérdése és megérkezünk, kibírja igen, nem, álljunk meg, mit érez, mit tud segíteni, stb. stb. Szerintem olyan baja lehetett, amelyet társaságban nem lehet megoldani. Másnap kutya baja nem volt, de akkor ott az autóbuszban, megoldhatatlannak tűnt a problémája. Kibírom mondta végül keserves, kínnal és tényleg látszott rajta, hogy pokolian szenvedett, szegény. Megérkeztünk Nápolyba. Amit a buszból látni lehetett: luxus & nyomor, csodás kertek & szeméthegyek, azaz fény & árnyék.

Szállásunk a Nápoly melletti Granniano, szintén Park Hotel, egy kicsivel nagyobb faluban.

Három éjszakát töltöttünk ott. Az előző szállodánkhoz hasonlóan kínlódtunk a villanykapcsolókkal, de már volt rutinunk és nem került fél órába a felfedezés. A redőny motoros volt ezzel játszottunk egy kicsinykét. Hurrá lehet mosni, csak teregetni nem, de a megoldhatatlannak látszó problémát hamar megszüntettük. A nálunk levő nylon zacskókból sodortunk kötelet és már teregettünk is. A szálloda szép, de az ígért „szoba kilátással a Vezúvra”, elmaradt. Később jöttem csak rá, hogy egyáltalán melyik a Vezúv, és van rá kilátás, csak oldalvást kell kitekinteni. Lefotózni nem sikerült, mert vagy este, vagy csak kora reggel lett volna rá alkalom, de, valószínűleg a párás levegő miatt, az optikán keresztül nem láttam semmit. Így a fotózás elmaradt. Rendezvény ellenben volt, több is. Első áldozók „estélye” megérkezésünk napján, másnap Róza és Paul esküvője. Nesze neked alvás! Csodálkoztunk, hogy nem kell nekik reggel munkába menni? A harmadik napon a reggeli ágyúlövés sorozatból tudtuk meg, hogy az olaszoknak függetlenségi nemzeti ünnepük van (június 2. A köztársaság kikiáltásának évfordulója), ezért lehetett reggelig mulatni. Ebből később nagy bajunk származott, Lásd: hazatérés Capriból. Az ünnep előestéjén, azonban még nem tudtunk semmiről és Pompejből hazatérve frissen fürödve, vacsora után, kényelmesen elterpeszkedve néztük az ünnepi tűzijátékot. Mivel a Nápolyi-öbölben több helyi tűzijáték is volt egymás után. A szállodánk megfelelő távolságban leledzett, és a Vezúv hiányától eltekintve csodás kilátással rendelkezett, hát az ágyból, fekve néztük a látványosságot.