• «
• 1
• 2
• 3
• …
• 7
• 8
• »

London 2005. 07. 07 csütörtök

10:05-re jött értünk a repülőtéri autóbusz. Ez után már csak azért idegeskedtem, hogy a Kislányunkat elhozták-e? Nem tudtam felhívni, mert nem hoztunk magunkkal telefont. (Ki akartuk teljesen zárni a világot, ne keressen minket senki!) Amíg az Uram kifizette a fuvart, futottam egy kört a várócsarnokban, hogy hátha rálelek a Lányomra, de nem. Éppen a Férjemet akartam rávenni, hogy most Ő induljon a Kislányunk keresésére, amikor a sofőr kíséretében belépett a Lány, az önműködő ajtón, természetesen vigyorogva. Azonnal közölte a legfontosabb dolgot: most telefonált (Kislányunk bezzeg hozta a telefonját) a H. Judit, hogy fel vannak véve a PhD képzésre! Hurrá! (Már csak az ösztöndíj miatt kell izgulni.) Ha már ilyen szépen összegyűltünk, minden fuvardíjat elrendeztünk, elvándoroltunk a 33-as ablakhoz, hogy „becsekkoljunk”.

Zsúfolásig tömve volt a csarnok és hol állt a leghosszabb sor? Igen, a 33-as ablaknál, természetesen. Újabb izgulás, most a miatt, hogy szinte mindenki elénk furakodott, az én Uram pedig nem egy „taposó” típus így egyre hátrább kerültünk. Elvonultunk a Lánnyal a toalettre, kb. 10 perc múlva értünk vissza, a helyzet nem változott semmit, illetve még többen álltak előttünk. Ebből mi lesz?

Nem lett semmi, egyszer csak ránk került a sor és már bent is voltunk az „elzárt” területen. Vártunk. Végül egy órás késéssel. 13:25-kor kezdett emelkedni a fapados WizzAir 320-as Airbus. A légikisérő fiú étlapokat osztott ki, amelyből rendelni lehetett volna (fapados járaton nem jár a jegyhez étel), de az árak miatt úgy döntöttünk, hogy nem veszünk semmit (500.- Ft a cola, 690.- Ft a forró csoki, 1500.- Ft egy szendvics egy pohár sörrel). Nem volt nehéz a döntés, mert összesen 900.- Ft volt nálunk, ami nem lett volna akadály, mert Eurót és hitelkártyát is elfogadtak. Egyébként készültem, volt nálunk uzsonna, szendvics, ásványvíz és alma.

Közben a kapitány (német kapitány, magyar személyzet) elnézést kért a késedelemért, azt mondta, hogy a lutoni repülőtér pár órás lezárása miatt történt mindez. Igaziból nem figyeltünk oda, el voltunk foglalva az étlap tanulmányozásával. Tett egy megjegyzést a Lányom, hogy a taxiban is hallott valamit a repülőtér lezárásáról, de nem érdekelte különösebben. Kezdett unalmassá válni a repülés és nekiláttam e sorok leírásának. Az Uram és a Lányom az otthon összeállított útiterv tanulmányozásába kezdtek. (Egyénileg utaztunk Londonba csak a szállásunk volt lefoglalva, minden más saját megoldás.)

Azon kívül, hogy kifogyott a tollam, nem történt semmi. 15:25-kor szálltunk le a lutoni repülőtéren, mintha viharzónán jöttünk volna át, de leszálltunk. Hamar meglett a csomagunk, toaletten is voltunk, az EXIT feliratot is megtaláltuk, azt hittük, hogy minden a legnagyobb OK.

És akkor a vonatjegyárusnál megtudtuk, hogy reggel 9 órakor Londonban több helyen robbantottak a Metró csomópontjaiban, nem jár a vonat és a Metró sem. Kb. harminc ember meghalt, egész London le van zárva, nem lehet közlekedni.

Útitervünk első pontja, hogy felszállunk Lutonban a vonatra, beutazunk Londonba a King’s Cross pályaudvarra, onnan két megállót megyünk a Russell Square-ig, ahol a szállodánk volt, azonnal dugába dőlt. (Szerencsénkre: csak később tudtuk meg, hogy pontosan ez az útvonal volt a robbantások célpontja, helyszíne, szerencsénkre, mert ha ezt, akkor tudjuk, lehet, hogy azonnal visszaszálltunk volna a legközelebb Budapestre, induló gépre és hazajövünk, de nem tudtunk semmit…)*

Eléggé meg voltunk szeppenve, hogy mi lesz velünk. A repülőtér, egyébként átépítés alatt állt, palánkokkal elkerített, folyosókon kellett átmennünk, elhagyatottnak és gazdátlannak tűnt. Akik velünk együtt utaztak a gépen, pillanatok alatt eltűntek, többségükért autóbusz jött, csak mi árválkodtunk a repülőtér előtti téren tanácstalanul. Mindez együtt, csak az elkeseredésünket növelte.

Akkor a Kislányunk talált egy autóbuszt, Green Line-t. Olyasmi, mint nálunk a Volánbusz, később rengeteget láttunk a zöld-sárga színű buszokból Londonban. Ma is imáimba foglalom az ismeretlen autóbuszvezetőt, Aki kedves és aranyos volt. Nagy nyugalommal közölte, hogy fogalma sincs arról, hogy mi van, mi lehet, a városban, de bevisz minket, ameddig csak engedik, ott szálljunk egy taxiba, ami majd elfuvaroz a szállodába. Oda-vissza vagy csak oda kérünk jegyet? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján. Hát ez fantasztikus, olyan mérhetetlen nyugalom áradt belőle, hogy teljesen megnyugodtunk, igaza van majd csak lesz valami, de azért csak oda, vettünk jegyet. 10 £ fejenként, ami a normál menetdíj volt, semmit nem kért rá az emberünk, bár én sokalltam, de mint később kiderült tényleg ennyi volt a normál díjszabás.

És vitt minket a busz, bámészkodtunk, nagyon kint lehettünk a városból, mert gyárak, lakótelepek, üzemek és földek váltogatták egymást, semmi, de semmi robbantásra utaló jel. Beértünk a Badler Street-re, itt kitett minket a „kedves ember”, azzal, hogy tovább nem visz, mert ettől a ponttól kezdve ellenkező irányba megy, mint amerre a szállodánk van. Most üljünk egy taxiba. Szépen köszöntük és átvettünk a csomagjainkat. A busz el, mi meg álltunk a sarkon a cuccainkkal, térképpel a kezünkben, megpróbáltuk meghatározni, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Így tudtuk meg, hogy a:

*Badler Street-en.

Hát bizony eléggé messze a szállodánktól. Azt azonnal láttuk, hogy taxiba szállni nem fogunk, mert nincs értelme. Minden autó, lépésben haladt. További utunk során az is kiderül, hogy minden aluljáró le van zárva, azaz az autók alig haladtak valamit. Sebaj mondtuk itt, és most kezdődik a londoni városnéző programunk és nekiláttunk London városának gyalog.

Az első látványosság, amit találtunk

*Sherlock Holmes háza és szobra

volt. Sherlock Holmes hatalmas szobra jelezte, hogy valamikor ebben a házban (szemben) működött élt és dolgozott a nevezetes ember. Majd a

*Madame Tussaud planetáriuma valamint a panoptikuma

következett. (Belépő 23 £, hát ide nem fogunk visszajönni, egyébként sem vagyunk oda a témáért, de kb. 20.000.- Ft-ot semmiképpen nem szántunk erre!)

Azután elhaladtunk egy nagyon pompás, modern épületegyüttes mellett, fogalmunk sem volt róla, hogy mi lehetett, valószínűleg egy irodaház, nagyon tetszett és alaposan megszemléltük.

Gyalogtúránk közben figyeltük a londoniakat, a londoni embereket. Ők teljesen nyugodtan futkostak, senki sem tűnt idegesnek, sokan voltak, nagyon siettek és mindenki szembe jött. Az tűnt még fel, hogy, szinte mindenki, kisebb nagyobb pakkokat (bőrönd, szatyor, táska) húz maga után, mintha mindenki turista lenne. Így mi a csomagjainkkal egyáltalán nem keltettünk feltűnést, legfeljebb annyiban, hogy mi nem rohantunk.

Kislányunk, kezében a térképpel, elnavigált minket a szálloda közelébe. Ott álltunk az University of London és a Russell Square valamint a King’s Cross pályaudvar közelében egy óriási tér egyik sarkán. Ott kell bent lenni a szállodánknak! –mondta a Lány.

Rendőrkordon! Átmenni nem lehet! Kérdezte a Lányunk a Scotland Yard képviselőjét. Sajnálom! – mondta a rendőr - Itt nem mehet be senki, kerüljék meg a teret és próbálkozzanak a tér másik sarkánál, hátha. Próbálkoztunk! De ugyanígy jártunk a másik, sőt a harmadik saroknál is. A harmadik saroknál azonban megláttuk a szállodánkat, a feliratot: President Hotel! Ott álltunk 100 méterre a céltól és nem engedtek be! Egyre több ideges turista gyűlt össze, fennakadtak a rendőrkordonon, éppen úgy, mint mi, térképeikkel hadonásztak a rendőrök orra előtt, de ők sem jutottak többre, éppen úgy, mint mi. (Több szálloda volt az elkerített területen, amint az a későbbiek során kiderült, közöttük a legnagyobb a Russell Hotel, a Russell Square-en, a mi szállodánk után.)

Közben 7 óra lett és már nagyon fáradtak voltunk. Nekem hat órakor be kellett volna vennem a gyógyszeremet és ennem kellett, volna valamit, a lábam sem volt valami fitt, még szerencse, hogy időjárástól függetlenül, mindig túrabakancsban járok. Ráadásul nagyon kellett pisilnem. Gondoltam, hogy a többiek ugyanígy, de senki nem szólt egy szót sem. Kitaláltuk, hogy megkerüljük az egész tömböt és megpróbálunk a szálloda háta mögé kerülni és talán a személyzeti bejárón be lehet jutni valahogy, ha egyáltalán van ilyen.

Gyalogtúránk során elhaladtunk egy kórház előtt. Sorban álltak a bejárat előtt és sokan (túl sokan) ki-be rohangásztak. Rengeteg szirénázó mentőt és rendőrségi autót láttunk és hallottunk. Elég nyomasztó volt, de mi csak haladtunk a szállodánk felé. De amikor kerültük a tömböt, egy kicsiny mellékutcában belebotlottunk egy kocsmába, Pub-ba, presszóba, ahol ablak, ajtó tárva nyitva és zsúfolásig tömve volt. Ment a TV mindenki azt bámulta, a BBC élő adását, mi is.

Így tudtuk meg, hogy a Square-en robbantották fel a piros emeletes (30-as) autóbuszt! Továbbá a King’s Cross pályaudvar és a Russell Square közötti metróalagútban robbantották fel az egyik szerelvényt! És mi erre a területre akarunk bejutni a szállodánkba! Addig jóformán semmit nem tudtunk, csak annyit, amennyit a ticket árus mondott a repülőtéren, ott az utcán azonban világossá lett, hogy a helyzetünk reménytelen!

Kislányunk próbálta felhívni a President Hotelt, hogy küldjenek ki valakit értünk, de nem működött a telefonunk. Nem értettük, hogy miért? Időközben megkerültük a tömböt és a szállodánk hátához érkeztünk, ahol még reménytelenebbnek látszott a helyzet. Egy hatalmas rácsos kapu volt látható, sehol senki és az egyetlen utca, ami látszólag vezetett volna valahová, szintén le volt zárva! Nem tudtuk igazán, hogy a „nagy rácsos kapu” tényleg a szállodánkhoz tartozik-e? Teljesen le voltunk törve. Lehet, hogy az utcán fogunk éjszakázni? Az eső is elkezdett cseperegni, hideg lett, már fáztunk is. Végképp letettem arról, hogy aznap éjszaka ágyban fogunk aludni. Bánatomban előszedtem a „kockás füzetemet”, hogy leírjam a történéseket, addig is telik az idő, amíg nem történik semmi (találtam egy nagyon szimpatikus követ, egy hatalmas kőkerítésféle darabot, régi idők álló íróasztalára emlékeztetett, arra pakoltam ki a füzetemet) és írtam.

És akkor megjelent egy fehéringes fickó a rácsos kapu mögött. Rágyújtott, cigizett jól lehetett látni, a kezdődő sötétben, hogy izzik fel a cigije. Felcsillant a remény. Gyere Kislányom, szólítsd le, de a Lány: Minek, úgysem tud semmit tenni! Jó, de hátha, gyere már! (Közben a fickó elszívta a cigijét, már a csikket is elhajította, megfordult és indult vissza!) Juj elmegy, gyere már! Végül vonakodva, de jött a Lány és kérdezett! No problem! – mondta a férfi, és már nyitotta is az óriás kaput. Átvezetett minket egy ipari-gyári területnek kinéző terepen, át egy raktáron, egy előkészítő konyha félén, egy folyóson. Betessékelt minket egy ajtón és a szállodánk halljában a recepció mellett álltunk! Hát ez hihetetlen! Thank You!

Csodálatos táblát látott meg a Kislányunk, nem szólt csak mutatta, és már rohantam is le a lépcsőn a „Ladies and Gentlemen” felirat irányába. Amire visszaérkeztem a többiek elintézték a papírmunkát a recepciós hölgy még csak nem is csodálkozott, hogy honnan és hogy kerültünk elő. Az 524-es szoba a mienk, V. emelet csodás! Kilátunk a térre és a robbantásos utcára, csak az a kár, hogy egy hatalmas, lombos fa, takarja a kilátást. A TV-t is bekapcsoltuk. Hát ez elképesztő nem csoda, hogy nem engedtek be. Teljesen körbe voltunk „lőve”! A szálloda bejárata is egyébként kék-fehér police feliratú szalaggal el volt zárva. Mindenki maradjon ott, ahol van, aki kint az kint, aki bent az bent. A normál bejáraton soha nem tudtunk volna bejutni a szállodába.

Még szerencse, hogy hoztunk magunkkal kaját, kipakoltunk ettünk és néztük a TV-t. A TV borzalmakat közvetített! Kiderült, hogy a kórház, amely mellett elhaladtunk, főszerepet kapott ebben a drámában.

Közben telefonált a Fiacskánk: Mi van velünk? Keres nekünk ismerőst Londonban, küld pénzt, feltölti a telefonunkat, hogy hogy nem hoztunk? (Nagyon ideges volt!) Tőle tudtuk meg, hogy azért nem működtek a telefonok, mert kikapcsoltak minden információs lehetőséget. (Ezért nem tudott a Lányunk telefonálni!)

(Már itthon voltunk, amikor megtudtuk, hogy az MTV reggel óta csupa borzalmakat közvetített Londonból, a BBC-től vették át, miközben nem tudtak minket felhívni. Azt is tudták, hogy a kritikus részen van a szállásunk és azon a metrószakaszon kellett utazzunk, amelyiken a robbantás történt. Szóval pánikba estek.)

Mondtuk, hogy nincs semmi baj, de azért aznap este még kétszer telefonált a Fiúnk. A második telefon után az is kiderült, hogy a hölgy, Aki a szállásfoglalásunkat intézte, amikor már lehetett telefonálni, felhívta Budapestről a szállodánkat, hogy nehogy kiadják másvalakinek a szobánkat, mert már Londonban vagyunk, csak nem tudjuk megközelíteni a hotelt. Persze mondták, hogy OK, de úgysem tudták volna kiadni másnak, mert az elzárt területen voltak. Különben, gondoltunk arra, hogy keresünk egy másik szállodát, de erre végül nem került sor.

Evés és megnyugvás után a híveim elmentek körülszimatolni a hotelben, azért csak a szállodában, mert kimenni az utcára nem lehetett, én örültem, hogy végre ülhetek és nem mentem Velük. Kb. 10 órakor jöttek vissza nagy röhögések közepette, hogy félig fel vagyunk szabadítva, mert van mellettünk egy szálloda, amelynek az udvara közös a mienkével és a másik szálloda bejárata kívül esik a lezárt zónán! Püff neki! Ha ezt tudtuk volna simán, besétálhattunk volna a President Hotelbe! Jó vicc volt!

Hoztak fel egy hegy színes prospektust, szórólapot és tanulmányoztuk őket. Azon kezdtünk problémázni, hogy az előre eltervezett programunkat nem tudjuk megkezdeni a metró és egyes utak lezárása miatt. Inkább hagyjuk el Londont – hátha a harmadik napra elcsendesedik minden – fizessünk be egy Stonehenge-i kirándulásra vagy … de semmi vagy nem lett, hanem lementek újra a recepcióra megbeszélni a részleteteket. 56 £/ fő és befizették.

Este 11 órakor még mindig mentők szirénáztak a szállodánk előtt. Mi történhet még?