• «
• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• »

2009. 05. 14. csütörtök

Hajnali 04: 45-re kellett a Déli-pályaudvar melletti szállodaparkolónál lennünk. Megnéztem az interneten, hogy 04: 28-kor indul az első metró az Örs-vezér térről, azzal éppen odaérünk, csak a Batthyány térig kell lemennünk. Így is lett. Egy teremtett lélek nem volt a Batthyány aluljáróban, már kezdtem aggódni, hogy elnéztem valamit, a metró bejárata is zárva volt. De kezdtek gyülekezni az emberek, és gondoltam rendben van, mégsem néztem el semmit. Egyszer csak „Tárulj szezám!” kezdett felemelkedni a bejárati rács, indult a mozgólépcső, lent voltunk az alagútban, jött szerelvény, majd megállás nélkül elrobogott, püff neki, ez mi volt? Megint aggódás, hogy nem érünk oda. Az Uram csitítgatott: Hagyd már abba, jön a másik szerelvény, van még 10 perc, oda fogunk érni, nélkülünk úgysem mennek el, nyugi! Tényleg miért is kell nekem mindig, örökké, mindenen idegeskedni? (Ebbe betegszem bele!)

De csak 10 perc múlva jött a másik szerelvény, mérges voltam, hogy mégis elkésünk, utolsónak érkeztünk, de baj nem kerekedett semmi, mert az autóbuszunk a mi érkezésünkkel egy időben kanyarodott a parkolóba.

Névsorolvasás, felszállás (mindenkinek előre kijelölt, lefoglalt helye volt) szépen lecsücsültünk 5 óra, indulás. De nem! Nem szállt fel a buszra az idegenvezető, vajon mi történt? Hiányzik egy utas! Telefonálás, várakozás, újra telefonálás, telik az idő, már fél hat van, sehol senki. Érkezik egy taxi, kiszáll egy hölgy valamit, tárgyalnak a kísérőnkkel, csomagelhelyezés, na végre indulunk, 6 óra. Na látod! – mondja az Uram, látom, látom, de azért jó, hogy nem ránk várt 30 ember!

Lassanként megtudtuk, hogy az utazási iroda kiadványában 6 óra volt feltüntetve indulási időpontként. A többszöri határátkelés várható tortúrái miatt áttették az indulási időt 5 órára, erről mindenkit telefonon értesítettek és a postán kiküldött részvételi jegyen is a korábbi időpont lett már feltüntetve. Az utazási iroda a tőle elvárható körültekintéssel járt el. Igen ám, de a hölgy előző este érkezett haza, másik külföldi útjáról, Őt telefonon nem érték el, a részvételi jegyet pedig nem nyitotta ki, lényeg, hogy megvan és majd reggel magával hozza. A hölgy részéről minden rendben, volt ¾ 6-ra meg is érkezett. A taxiban érte el az idegenvezetőnk, mert ugyebár 10 percet illik várni és csak valamikor ¼ 6-kor telefonált!

Valószínűleg nagyon sokba kerülhetett az utazási irodának ez az egy órás időpont változtatás és nem is járt sikerrel, kérdés, hogy levonják-e majd ebből az esetből a tanulságokat?

Igen így volt, mondta közben az Uram, Őt is felhívták és valóban a részvételi jegyen 5 óra szerepelt, de Ő azt már el is felejtette, hogy eredetileg mi volt!

Ezek után mindenki nagyon örült, hogy minden rendben van és indulhatunk végre. Indultunk is, de amint kiderült először Székesfehérvárra, majd Szekszárdra, mert ezeken, a helyeken vettünk fel még utasokat.

(Mellesleg meg kívánom jegyezni: Elgondolkoztató, hogy Magyarország teljes területéről sem lehet összeszedni egy autóbusznyi utast egy ilyen kulturális, négy napos utazásra? Vajon miért? Nem érdekli az embereket? Nincs rá pénz? Vagy erre a helyszínre nem kíváncsiak?)

Hát nem szálltak fel hatalmas tömegek! Két megállónk ellenére sem lett tele az autóbusz.

Amikor már teljes lett a létszám bemutatkozott az idegenvezetőnk: Szabó Frigyes, aki az OTP Travel Iroda utazás szervezője volt valamikor, most is ezt a tevékenységet űzi, és kisebb utazásokon, mint kísérő is részt vesz. Akkor azt gondoltam magamban, hogy nyugodtan átadhatta volna másnak ezt az utóbbi tisztet, mert nagyon furcsa stílusban adott elő. Időnként megállt a beszédében, különösebb indok nélkül hatalmas szüneteket tartott, majd megismételte a mondókáját és kb. mondatonként kétszer használta, alkalmazta a „Kérem szépen” kifejezést, roppant idegesítő volt. Hogy fogom én ezt bírni négy napon keresztül? Volt még egy dolog, ami első hallásra nagyon furcsa volt: Szabó Frigyes időnként hangoztatta, hogy „Deme Miklósné velünk utazik”, „Deme Miklósné nem száll le”,” Deme Miklósnét megvárjuk” stb., stb.! Ki az a Deme Miklósné? Majd kiderült, hogy a Deme Miklósné egy 83 éves néni, akinek senkije nincs ezen a Földön, és nagyon szeret utazni. Kárpótlásként kapott pénzét utazza el, amit elvesztett rokonai után kapott! De csak a Szabó Frigyes által vezetett utakra megy el, mert tudja, hogy így „vigyázva van rá”. Frigyes megmondja Neki, hogy hol szálljon ki a buszból és hol nem. Frigyes cipeli a csomagját, beszél helyette, szóval biztonságban érzi magát. Évekkel ezelőtt egy utazáson ismerkedtek meg és az óta, ha Frigyes csoportot kísér, felhívja a Deme Miklósnét és Deme Miklósné utazik! Nagyon érdekes viszony alakult ki közöttük, magázódtak, Deme Miklósné többször beleszólt a Frigyes mondókájába, ekkor Frigyes keményen letolta, szóval úgy viselkedtek, mint egy idős, 100 éve együtt élő házaspár, akik egyszerre imádják és utálják egymást. Kiderült az is, hogy rengeteg úton voltak már együtt Skóciától, Szerbiáig, és íme most Bosznia-Hercegovina következik!

A határátkelés viszontagságai közepette és az eltelt 4-5 óra alatt megszoktam a Szabó Frigyes „Kérem szépen”-jeit, megismertem Julikát, azaz Deme Miklósnét, jókat mulattam (a busz közössége is) a veszekedéseiken, beletörődtem, hogy ez az út ilyen, kiderült, hogy a Szabó Frigyes egy nagy tudású ember, és minden jónak tűnt.

(Szintén mellesleg meg kívánom jegyezni, hogy a kísérő bőséges ismeretanyaga, nagy tudása is lehet zavaró. Lehet, hogy nem tudom követni, nem is érdekel annyira, és ha érdekel is „annyira” a hallottak alapján sem vagyok képes eligazodni, a volt Jugoszlávia népeinek szerteágazó vallási szokásai között, azt meg végkép nem tudom felfogni, hogy miért utálja az egyik ember a másikat, bármely ok miatt? Igaz, hogy ezekről, a dolgokról nem az idegenvezető tehet! Később, már itthon megnéztünk egy filmet: „Szép falvak, szépen égnek” címűt (Rendező: Srdjan Dragojevič), de attól sem lettem okosabb, csak még jobban szörnyülködtem, hogy miért? Hogyan történhetett mindez? Mert, amit az utazásunk során láttunk az is elborzasztó volt! Visszatérve az idegenvezető tudására például hosszú fejtegetést, hallgattunk a Bogumilokról, amíg eljutottunk a buzi szóig, azaz az is tud a Bogumilokról, aki csak a buzi kifejezést ismeri, csak nem tudja, hogy a buzi szó Bogumilokhoz vezethető vissza! Ismerik a Bogumilokat? Nem! És ezt a szót: Buzi? Igen! Na látják! Hasonlóakat tudtunk meg a Mithrász istenségre vonatkozóan, és hasonlókat, felidézve a Da Vinci-kód című könyvet, Mária-Magdolna és Krisztus viszonyáról, a Karolingok eredetéről, a Templomos lovagokról, a Szabad kőművesekről stb., stb. Az is igaz, hogy utazásunk címében is szerepel a „titkos társaságok” kifejezés, tehát nem lehet egy szavam sem. Mégis, menet közben és utólag is azt gondolom, hogy kevesebb több lett volna.)

Drávaszabolcsnál keltünk át a magyar-horvát határon. Felszállt a buszba egy határőr, útlevelünkben szereplő képet egyeztette a látottakkal, majd kaptunk egy-egy pecsétet. Azt hittük, hogy ezzel vége, mehetünk, de nem. Jött az idegenvezetőnk és szólt, hogy mindenki szálljon le a buszról, mert egyenként ellenőrizni fogják a csomagjainkat. Hát ez igen, erről már teljesen leszoktunk, ez minek, morgolódott mindenki, de hát, ha muszáj, muszáj, leszálltunk. Ekkor bizonyította a Szabó Frigyes a rutinját és rátermettségét az is, lehet, hogy csak blöffölt, de bejött Neki. Szólt ugyanis, csendesen az utasoknak, hogy ne álljunk sorba a csomagjainkkal a kiskatona asztala előtt, hanem csak annak a bőröndnek a tulajdonosa jelentkezzen, akinek a bőröndjére rámutat vámos! Így is lett. Egy idő után a kiskatona nem tudta követni, hogy melyik pakkot látta és melyiket nem, belezavarodott és azt mondta: Elég! A fele társaságra nem is került sor, így miránk sem. Gyorsan visszaszálltunk a buszba és mehettünk tovább.

Mivel két országon kellett átkelnünk Magyarország – Horvátország, Horvátország – Bosznia-Hercegovina, két határon és két vámoláson estünk át, kaptunk további pecséteket, nem volt vészes, nem is várakoztak sokan, tehát szépen átjutottunk a „nem schengeni” határokon.

Átkeltünk a Dráva-, majd kisvártatva a Száva hídon. Örültem a két folyónak, hogy láthatom őket, próbáltam magam elé képzelni a térképet, hogy emlékszem-e földrajzi tanulmányaimra, hogy hol is folynak ezek a folyók? Volt nálunk térkép, de nem kértem az Uramtól, mert az iskoláról egy idétlen vers jutott az eszembe és ezen mulattam magamban: Duna-Tisza, Dráva-Száva, törjön ki a lábad szára!” Ha-ha-ha, nem is olyan vicces, így utólag. Tovább nem is érdekelt a dolog, mert a vezetőnk abból az apropóból kiindulva, hogy megérkeztünk a „cél” országba hosszas, bonyodalmas vallási, etnikai, kisebbségi, keresztény, muszlim stb. vallási bonyodalmak, mesélésébe kezdett. Horvát, szerb, bosnyák népek együtt, de nem mert létezik szerb-horvát, bosnyák-szerb, horvát-bosnyák stb., stb. keveredés és, hogy ezek a népek miért háborúztak egymás ellen! Magyarázatával csak még jobban megkevert és amire a végére ért volna (de nem ért, mert a további napokon látottaknál, újra és újra kezdte, mondván, hogy :Tudják, erről már volt szó!) teljes zűrzavar lett a fejemben, amit eddig tudtam, felkavarodott és nem tisztázódott ki azóta sem. Egy kérdés foglalkoztat azóta is, hogy miért ölik egymást az emberek? Miért?

Eszembe jutott ezzel kapcsolatosan egy nagyon régi történet a Mamuskáról. Mamuska az én nevelőapámnak volt a nagymamája, azaz lehet mondani, hogy a dédnagyanyám. Ő volt a családban a „nagytiszteletű asszony”, akinek a férje Szabadka melletti kis faluban, Palicson, volt református pap. Mamuska nagyon vallásos asszony volt, de amikor a férje meghalt áttelepült Magyarországra, a menyével azonban nem tudott kijönni, örökké veszekedtek, nem bírta tovább és egyszer csak, egy kis utazótáskával, mindent, amit korábban magával hozott, hátrahagyva, beállított Szabadkára a református hitközségbe, hogy fogadják Őt be, mert a gonosz menye elüldözte. Így lett a „nagytiszteletű asszony”, az egyház gondozottja egészen a haláláig, 100 éves koráig. Egy szabadkai hívő asszony gondjaira bízta az egyház, aki valóban tisztességgel gondozta a dédanyámat.

Pár év múlva Kolléganőmmel, lehet mondani, hogy hivatalos úton jártunk Szabadkán, és meglátogattuk a Mamuskát. Amikor meglátott minket, azonnal kipattant az ágyból, és mint egy jó idegenvezető végig vitt Szabadkán, olyan iramban, hogy mi, a két huszonéves nő, alig bírtuk tartani Vele a lépést. Szakszerű, tárgyilagos ismertetést kaptunk a városról, s végül elvitt minket az úgynevezett „rongyos piacra”. (Ott lehetett a legjobban vásárolni, csupa olasz árúval és árussal volt tele a piac, ami akkor nekünk nagyon nagy szó volt 1970-es évek elejéről van szó.) Amikor először szólt a Dédanyám, hogy „Ott mennek ezek a szentfazék bunyevácok a templomba” – mosolyogtunk. Majd megint: „Ezek a sokácok sem különbek!” A hangjában olyan mérhetetlen megvetést lehetett (akkor még nem mertem arra gondolni, hogy ez akár gyűlölet is lehet!) kiérezni, hogy szinte megrémültünk a kolléganőmmel. Nagyon csodálkoztunk, mert a Mamuskát ugyanolyan „szentfazéknak" gondoltuk, mint amilyennek Ő nevezte a látott embereket. De akkor még naiv tudatlanságunkban nem gondoltunk semmi másra, csak egy közmondásra, ami a szálkáról és a gerendáról szól és jót nevettünk az „öregasszonyon”. (Mellesleg kívánom megjegyezni, hogy mindenki magyarul beszélt, magyar iskolába jártak a gyerekek és ez nem volt probléma, legalábbis látszólag, de ezt a „látszólagot” akkor nem gondoltam, csak most, utólag!)

Mai eszemmel már nem nevetnék, mert alig 20 év múlva nem sokkal Tito Jugoszláviájának felbomlása után mi történt? Amit most az idegenvezetőnk próbál a fejünkbe tölteni! Csak most világosodott meg az agyam, hogy a Mamuska református, a bunyevácok és a sokácok római katolikus vallásúak voltak! Hát már akkor is? És az emberek tudták egymásról és ennek megfelelően, amint lehetett, ölték egymást! Ennek az öldöklésnek a nyomai teljes utunkon elkísértek minket! Nagy kérdés, hogy most már beköszöntött-e a nyugalom?

Idegenvezetőnk szerint: nem! A béke csak látszólagos, viszonylagos. Az út során látott táj is ezt igazolta, mert minaret és keresztény templomok tornyai váltogatták egymást és néha, ortodox templomok. Csak egy erőszakos Tito volt képes ezt a vegyes népességet egyben tartani, aminő egyhamar nem lesz újra! – így az idegenvezetőnk.

Közben megérkeztünk Banja Lukaba, amely egykor pasaszékhelyként volt híres város, a fellegvár közelében parkoltunk.

Mellette (illusztrálva az autóbuszban hallottakat) egy teljesen szétlőtt 600 éves mecset újjáépítése folyt éppen. Nemsokára készen lesz! – mondta az idegenvezetőnk. Európa Uniós pénzből építik fel újra, eredeti formájában, és a világörökség része lesz majd az épület.

Hátha nem bombázzák újra nullára!

Banja Lukában csak egy kicsi megállót tervezett a Frigyes és útközben az autóbuszból ismertette a város látnivalóit. Onnan ahol megálltunk kissé távolabb a város főterén egy csodálatos ortodox templom állt, hatalmas, vörös téglából épített, impozáns épület, nagyon tetszetős volt. Elindultunk vissza, hogy lefotózzuk, de én nem bírtam a lépést tartani a férjemmel, úgy hogy Ő elszaladt, hogy lefotózza a templomot és pedig elkezdtem visszasétálni a parkolóba. Útközben nézegettem a város lakóit. Csinosak, szépek, nyugodtak voltak. Hatalmas városi park szélén vitt az utam, csupa jókedvű, boldog embert láttam, a fák alatt üldögéltek az idősek, a gyerek játszottak, a középkorosztály pedig sietett a dolgára, mint mindenütt a világon. Ezek az emberek üldözték el a „más” embereket, hogy most ilyen békességben élhessenek? Ezek az emberek bántották egymást nem is olyan régen? Mert itt is volt háború, nem véletlen, hogy az ortodox templom ilyen „fényesen új”, és láttuk, hogy a mecsetet építik újjá, keresztény templom is volt a közelben, hát az ellentét megvolt ebben a városban is, de az itt sétáló, üldögélő, dolgukra siető embereken, a volt háborúnak semmi nyoma! Biztosan így is van jól!

Valóban, nagyon szép képet készített a férjem.

Kissé izgultam, hogy vissza ér-e a férjem a fő térről, én már a parkoló közelében jártam és láttam, hogy az útitársaink, az árnyékban dohányoznak nyugodtan, tehát nem járt le az időnk, de a férjem még nem volt sehol. Amikor odaértem a buszhoz, akkor láttam, hogy Őkegyelmessége fut át az úttesten, nagy boldogan: sikerült.

Következő állomásunk Jajce, az egykori bosnyák királyok székhelye volt. A vízesés! „Természetesen” Csontváry Kosztka Tivadar festményei nincsenek benne a művészettörténet könyvemben, Csontváryt meg sem említi, úgy látszik, amikor a könyvem készült (1958) Csontváry még nem volt az „a” Csontváry, aki ma! Igaz későbbi tanulmányaimból tudom, hogy 1962-ben a brüsszeli kiállítás hozta meg Csontváry művészetének elismerését külföldön. Ezt követően 1964-ben jelent meg Német Lajos művészettörténész könyve, amely itthon meghozta Csontváry, azóta is töretlen, népszerűségét. Szűklátókörűek voltak azok a szerkesztők, akik a tankönyvemet készítették, vagy nem fért bele a 330 oldalas műbe Csontváry, ki tudja? Lényeg, hogy én ismertem és imádtam, szerettem Csontváry képeit. Érdekes lehetne egy olyan (társas)út, ami végigjárja azokat a helyeket, amelyeket Csontváry megfestett! Mi a férjemmel voltunk egy Csontváry által megörökített helyen: Taorminában (A magyarok körében töretlenül népszerű a hely!) Igen ám, de a csodálatos hátérrel rendelkező görög színházat, azt a helyet, amit Csontváry festményén oly csodálatosan ábrázolt, eltakarta egy hatalmas vetítővászon! Filmfesztivál volt! (Felháborítónak tartottam, hogy a szervezők nem gondoltak a magyar turistákra!)

Alig vártam, hogy „élőben” lássam a vízesést, és nagyon reméltem, hogy nem lesz Filmfesztivál! Filmfesztivál nem volt, építkezés volt. Elterelték a zuhatag felét és ami még nagyobb baj volt, hogy csak fentről az útról lehetett megtekinteni a csodát, a vízesés aljához nem tudtunk lemenni, le volt zárva az út, az építkezés miatt. Egyébként a látványt összehasonlítva Csontváry festményével könnyen megállapítható, hogy valószínűleg nem ez az átalakítás az első, amelyet végeztek a zuhatagon, valószínűleg már előbb is szabályozták, mert a festményen sokkal több ágból zuhan le a Pliva-tó vize a Vrbas folyóba 30 m magasról.

A látvány lenyűgöző volt!

Hiába nagy ember volt ez a Csontváry és képei tanúságai szerint, mindig megtalálta azt a pozíciót, ahonnan az általa felfedezett látvány a lehető legjobban mutatott! Erről eszembe jutott egy történet, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, talán mégis! A Lányunk elment egy társas útra a Balti államokba. A csoport zömét egy erdész csapat tette ki, olyan erdészek utaztak, akik jutalomból kapták a cégüktől az utat. Volt közöttük egy férfiú, akiről hamarosan kiderült, hogy csodálatos képeket készít. A Lányunk beszámolója szerint: Elkezdtem figyelni a Pasit, hogy honnan készíti a fotóit? Amikor megközelítettem a helyet kiderült, valóban, az erdésznek igaza volt, arról a helyről lehetett a legjobb képet készíteni. Hiába vannak emberek, akik másképpen látnak!

Szomorúan tapasztaltam, hogy Jajce legnagyobb természeti látványosságának közvetlen közelében, az országút mellett szétlőtt házakat lehetett látni, ami visszarángatja az ember emelkedett hangulatából a valóságba! Kár!

A vízesés után egy nagyon furcsa helyre vitt minket a vezetőnk, elképzelni sem tudtuk, hogy mi lehet a látnivaló ebben a földbe vájt kunyhóban, csak nem a kunyhó?

Nem a kunyhó volt a megbámulni való, hanem a benne található – természetesen véletlenül, játszó gyerekek által felfedezett - Mithrász oltár volt a látványosság.

A Jajcéban talált Mithrász oltár

Fertőrákoson talált Mithrász oltár fotóját azért másoltam ide az Internetről, hogy érthető legyen, a jajcei lelet. A fertőrákosi 1989 után restaurálva lett és csinos ki épület került föléje.

Mithrász (Mithras) a római császárkor egyik legnagyobb istene, a köré szerveződött misztériumvallás központi alakja. Egyes mítoszok szerint december 25-én született egy szűztől. Nagy mesternek tartották, ő volt a bölcsesség, az igazság és a hit. Funkciója miatt, megváltónak is hívták. (!) Misztériumvallásként a hívek csak beavatások során kerülhettek a teljes tudás birtokába. A kultusz hét beavatási fokozatot ismert: Holló, Jegyes, Katona, Oroszlán, Perzsa, Napfutó és Atya. A teljes tudás birtokába csak a hetedik szakaszba lépő Atya (pater) juthatott. Régebbi elméletek szerint bikát áldoztak Mithrásznak, majd a tetemet közösen elfogyasztották, de a feltárt szentélyekben nincs nyoma az erre utaló szokásos jeleknek (gödörnek vagy más, vér felfogására alkalmas mélyedésnek). A Mithrász szentélyek természetes barlangok, vagy hosszúkás alakú, félig földbe vájt üregek voltak, a templom egyik végén a központi Mithrász-domborművel. Ezeken Mithrász frigiai sapkás ifjú, aki egy hatalmas bikát öl meg és számos asztrológiai elem (Bika, Holló, Skorpió, Kutya, Ikrek stb.) ábrázolása volt kötelező. Mithrász fején frigiai sapka van, amely Ázsiából való eredetére utal és a szabadság jelképe. Évszázadokkal később a francia forradalom idején elevenítették fel ezen fejfedő használatát éppen a jelentése miatt. A franciák szabadság-jelképe, Marianne ma is ilyen sapkát visel. Mithrász kultuszának csak a kereszténység terjedése vetett véget, képe 323-ban tűnik el a római pénzekről. Julianus Apostata császár ismét vissza akarta Mithrászt helyezni jogaiba, de szándékát korai halála meghiúsította. A Mithrász-vallás több mint egy évszázadon át a kereszténység komoly ellenfele volt. A hivatalos állami tiltásokkal és a feltételezhetően pogromszerű erőszakos pusztításokkal párhuzamosan Mithrász szentélyei lassan romba dőltek, kultusza egyre jobban visszaszorult. A vallás tárgyi és feliratos emlékei azonban azt mutatják, hogy volt idő, amikor Mithrász kultusza világvallás volt, amely Perzsiától az Atlanti-óceán partjáig kielégítette a római katonák lelki szükségleteit. A csoportunknak bemutatott jajcei Mithrász-dombormű, elemlámpával megvilágítva az egyes részeket, pontosan ugyan úgy ábrázolta a jelenetet, ahogyan a fertőrákosi leleten lehet látni. Nem derült ki pontosan, hogy mikor fedezték fel Jajcéban a szent helyet, de valószínűleg csak a háború miatt nem került sor a tatarozására, mert egyetemes vallási emléket, kincset rejt a kunyhó.

Jajcéban még két érdekességet szemléltünk meg a XIV. századi várat, amely részben rom, de a három szinten oszlopos ablaküregekkel áttört óratorony épségben, büszkén áll. A vár katakombáiban mutatta be az idegenvezetőnk a Catharok titkos szertartásainak helyszínét. Catharok a legenda szerint, a Szent Grál őrzői voltak. Idegenvezetőnk hosszasan beszélt Mária Magdolna és Jézus viszonyáról, a Meroving dinasztia eredetéről, a Templomos lovagokról, a Szabadkőművesekről, az Opus Dei, valamint a Sion Rend napjainkig érvényes, működéséről.

Természetesen szóba került a Da Vinci kód című könyv, tehát aki erről a témáról többet szeretne megtudni az vagy olvassa el a könyvet, vagy nézzen utána a szakirodalomban.

A Catharok titkos szertartásainak színhelye, jelképeik ábrázolásával, kereszt, Nap, Hold.

Már mindenkinek zúgott a feje a hallottaktól, amikor beszálltunk az autóbuszunkba, hogy még aznap elérjük szálláshelyünket Medjugorjét, amely Jajcétől több száz (kb.:500) kilométerre van. Előbb a Vrbas, majd a Neretva folyó mellett haladtunk.

Nagyon egyszerű kis szobánk volt a második emeleten a Hotel Ruzá-ban

Késő este értünk Medjugorjébe és csak azért nem néztünk azonnal körül, mert tényleg nagyon fáradtak voltunk, de a városka „nyitva” volt. Egyáltalán nem zavarta Őket, hogy késő este van, minden bolt, sátor és bódé Mária-ereklyékkel tömve és többségük nyitva volt. Ilyen mennyiségű, különböző méretű, talán a világon fellelhető összes anyagból készült, szent tárgyat soha együtt nem láttam, még Padovában sem, pedig ott minden, mindenből kapható, ami vallási jellegű. Soha nem hallottam és meglepetés szerűen ért, hogy Medjugorje kegyhely, de erről majd később. Fáradtak voltunk az egész napos autóbuszozástól és mint pár oldallal előbb említettem, hajnalban keltünk, azaz nagyon hosszú volt a nap, fürödtünk és azonnal elaludtunk, majd holnap…….