Muzsay.hu

©2008-2019, Muzsay.hu | E-mail: imuzsay@gmail.com
 

Útleírások - Olaszország Kastélyok és romantika

2009. 05. 23 szombat

Az utazási iroda programja szombatra így szól: A világ egyik legrégibb és legkisebb köztársaságába San Marinoba látogatunk. Megtekintjük a Monte Titano csúcsán épült fallal körülvett, bástyákkal és tornyokkal ékesített mini államot, majd továbbutazunk San Leo kastélyához. A Marecchia völgy fölé magasodó sziklán álló XIV. századi várkastély megtekintése után visszautazás a szálláshelyre. Szörnyű éjszaka, szörnyű szállás, szörnyű reggeli után úton voltunk San Marino felé. Tulajdonképpen meg kell állapítanom, hogy nem vagyok teljesen normális, vagy legalábbis nem viselkedem úgy, mint minden más ember, mert mit olvasok a jegyzetemben? „Úgy tűnik ma rövid lesz a program és talán mód nyílik arra, hogy bebuszozzunk Riminibe, a tényleges város Riminibe és megnézzük a kőhidat az i.e. I. századból!” Hát normális egy ilyen ember? Hát San Marinóba vágtatunk, nem azzal a várossal kellene foglalkoznom, ahová megyek, ráadásul az a város éppen San Marino? Nem, azon rágódtam, hogy hogyan fogunk elmenni Riminibe! Rémes! Olvasom tovább a jegyzetemet: „Na, de most előbb San Marino. Nagyon jó az autóbuszban, nagy meleget jósoltak és hegyet kell mászni! Laci mondja: Marino egy kővágó ember volt. Történelmi szempontjából egy asszonytól kapta a földet, mert mentette meg a fiat betegségétől, a fia életét az asszony, Felicissina.” Na végre, a továbbiakban legalább San Marinóval foglalkoztam.

Hát akkor nézzük , hogy is van ez a San Marino, információ az internetről: San Marino a legrégebbi, ma is fennálló köztársaság, amelyet 301-ben alapított egy remete kőfaragó, Szent Marinus (olaszosan Marino), aki a monda szerint Dalmáciából érkezett 301-ben (más források pontosítanak: Rab szigetéről származott), és hamarosan kolostort alapított a Titán-hegyen, hogy a Diocletianus császár által üldözött keresztényeket befogadhassa (ő maga is keresztény volt). Őt tekintik a San Marinó-iak a köztársaság megalapítójának. Írásos dokumentum azonban csak 885-ben említi a kolostort és a körülötte kialakult települést, amelyet alapítójáról San Marinónak neveztek el. A mai köztársaság parlamentjének elődje az 1000-ben létrehozott népgyűlés (Arengo).

Nagyon érdekes, hogy ez a kis állam, alapítása óta eltelt 1708 év alatt végig meg tudta őrizni függetlenségét! Állampolgárai képesek arra, hogy minden körülmények között összefogjanak, „egy követ fújjanak” a köz érdekében. Nem fizetnek adót, mégis virágzik a mini állam, mégis rendben van minden. 1244-ben alkotott alkotmányuk a legrégebbi a világon! Lacink sziporkázott, úgy tűnt, hogy nagyon tetszik Neki San Marino, mert egész úton mesélte a város történetét. Egyeztettem a jegyzeteimet az interneten található leírással és kiderült, hogy a mi Lacink készült, nagyon is. Ráadásul (bár az Ő esetében ez természetes), az olasz nyelvű Wikipédiában találtam rá azokra az adatokra, nevekre, amelyeket Laci szavai után lejegyeztem. Nem tudok olaszul, de nem is nagyon volt rá szükségem, mert az adatok nevek egyértelműek egy pár szó pedig hasonlít a latinra. Latint pedig a Bellért Béla „verte belém” a gimiben, humán szakon! (Revidiáltam volna a Laciról kialakított véleményemet, ha később nem rontotta volna el újra, de erről majd később!)

Valóban élt egy Marinus nevű ember, mestersége kőfaragó volt és azért érkezett Itáliába, mert Rimini kikötőjének építéséhez munkásokat toboroztak. Marinus keresztény volt és mint ilyen – természetesen – hite miatt üldözötté vált. Ügyes és jó ember volt, később szentté avatták. Egy szintén keresztény patrícius asszony gyermekét megmentette a haláltól, ezért a gazdag asszony megjutalmazta. Így kapta meg a hálás nőtől, Donna Felicissinától, a Titán-hegyen levő területet Marinus. Az üldözések elöl erre a hegyre menekült társaival, a többit már tudjuk. Végrendeletként egy mondatot hagyott a társaira: „Szabadul hagylak Benneteket minden más embertől!” Olaszul: Relinquo vos liberos ab utroque nomine! Ez a mondat a mai napig a San Marinoiak hitvallása, államuk alapja! Persze nem volt könnyű a San Marinoiak élete, ezért a támadások ellen teljesen körbevették magunkat magas várfallal, amely bevehetetlennek bizonyult egészen napjainkig, mert a turizmus mégis „ledöntötte” a falakat és turisták özönlenek a mini államba.

Lacikánk elégségesnek találta, amit az autóbuszban előadott San Marinóról, mert felkísért ugyan, de már előtte megbeszéltük, hogy a „kapuban” találkozunk 13 órakor „Hölgyesuraim”, megyünk tovább először borkóstolóra, majd San Leoba! – ezzel mindenkit szabadon bocsátott. Rendben? Rendben! Aki akar velem tarthat! – és elindult. Később találkoztunk Vele a várfalnál, nem volt Vele senki. Hát akkor induljunk. Természetesen az út, mivel felfelé kellett haladnunk, eléggé rendes mértékben, folyamatosan emelkedett. Elérkeztünk a Kormányzósági Palotához (Palazzo del Governo), ahol éppen őrségválás volt,

szépen kivártuk, megnéztük, fotózgattuk magunkat a téren, a palota előtt, a szobor előtt, a kilátást, majd a Basilica di San Marino következett.

A klasszicista stílusban, a múlt században épült, de a templom alapítását még a névadó szent korára vezetik vissza. A legendás Marinus csontjai a templom kriptájában nyugszanak.

Még mindig felfelé haladtunk, elégé lassan! Ismét meg kellett állapítanom, hogy az Uram jó szokásai szerint, délben mászunk tornyot, kilátót, lehetőség szerint jó melegben és íme, már megint, most hegyet! Megálltunk, hogy kifújjuk magunkat és jót nevettünk. Majdnem dél volt, amikor felértünk a várkapuig. Itt azonban belépőt kellett volna venni, csak belestünk, nem fizettük be magunkat, mert úgy gondoltuk, hogy nem érünk vissza egy órára a kapuhoz. Visszafelé is egy óra az út és így nincs már időnk bemenni a várba!

Elindultunk visszafelé azaz lefelé, nem azon az úton indultunk, amelyiken jöttünk és így bekeveredtünk a városba. A várfal oldalában, szinte végestelen végig boltok, boltok hátán. Nem volt szándékunkban semmit sem venni, de azért sok-sok boltba benéztünk. Jó magyar szólás szerint, „eszméletlen” sok giccset és nem giccset lehetett kapni. Különleges táskákat, ékszereket, játékokat, italokat, emléktárgyakat és ki tudja, hogy még miket. Visszaértünk a kapuhoz. A kapu, a középkori Porta San Francisco, választóvonal a fenti és lenti városrész között, mert rajta kocsival átjönni nem szabad, legalábbis turistáknak nem. A kapuban ott ült a Laci, egyedül, pontosan 13 óra volt. Csodálkoztam, hogy a mindig pontos csoportból nincs ott senki, de gondoltam, hogy már lementek a hűvös autóbuszba, de nem, mert Lacikánk lakonikusan közölte, hogy van még két óránk San Marinóban. Micsoda? „Asszonyom nem örül, hogy két órát lehet még ebben a csoda városban?” Hát nem, nem bizony, mert nem mászok vissza a hegyre, mert nem volt idő bemenni a várba! Miért nem a várkapunál mondta ezt a csodás hírt? És mi lesz Riminivel? Két óra késedelem estére három órásra fog nőni és nem lesz megint idő bemenni Riminibe és ez az utolsó nap? Megüt a guta! Hát nem örülök egyáltalán nem! Két óra, Istenem ezt az időt én Riminiben akartam tölteni! Mit csináljunk San Marinóban még két órát, amikor már mindent megnéztünk? Ráadásul azt sem mondta meg a Laci, hogy mi az ok! Csak nem a borkóstolás miatt? Akkor meg jobb, ha nem mondja meg, mert biztosan megőrülök, egy pohár bor miatt, két óra késedelem? Nem volt mit tenni visszamentünk a városba. Bóklásztunk még két órát. Találtunk egy szabadtéri színházat, aminek a Férjem nagyon örült.

Rengeteg szabadtéri szobrot találtunk, mint például: Garibaldi szobrát, aki 1849-ben San Marinóban talált menedéket, háború ellenes szobrot, balerina szobrot. Végül megint a boltoknál kötöttünk ki vásároltunk. Vettünk: egy üveg limocellot (citrom likőr) Szicíliából hoztunk ilyet, egy pici szuvenírt az emlékpolcunkra, a gyerekeknek Pinokkiót, szóval eltöltöttük a két órát, majd visszamentünk az autóbuszhoz. Közben észrevettük, hogy a Szent Ferenc kapun kívül több szinten vannak a parkolók és lift köti őket össze a kapu szinttel! Hiába törődni kell a turistákkal, ha egy város ad magára valamicskét, de mi nem a liftes parkolóknál álltunk meg az autóbuszunkkal, talán a parkoló díj miatt? Nem is feltételezek ilyet! A sofőrök ültek egy padon az autóbusz mellett és fogalmuk sem volt, hogy hol van a Laci, hogy hol, mikor és egyáltalán lesz-e kóstoló. Így hát nem volt mit tenni, látótávolságon belül maradva, sétáltunk a rengeteg szuvenír bolt előtt a parkoló körül, ugrásra készen, hogyha szükséges vissza tudjunk térni a buszhoz. Nem derült ki számunkra, hogy volt-e kóstoló vagy sem, mert egy étteremben ebédelt a társaság nagy része. Ők mondták, hogy kaptak valami italt, de nem tudta senki megmondani, hogy az ebédhez tartozott, vagy az volt a kóstoló. Minket nem is érdekelt, végre beszálltunk az autóbuszba és alig vártam, hogy tovább induljunk végre. Hát ennyit a Laciról, és visszavontam a „revidiálásomat”!

Valószínűnek tartom, hogy mások is szóvá tették Lacinak a két órás csúszást, többen arra számítottak, hogy fürödni fognak a tengerben, ha időben visszatérünk Riminibe. Laci rákényszerült a mentegetőzésre, azt mormogta, hogy San Leo nem tudott minket fogadni. Megint jó pestiesen: Erre varrjál gombot? Ezt ellenőrizd le? Ha-ha-ha! De úton voltunk San Leo felé. San Leo nagyon aranyos ki település! Szemben áll San Marinóval egy hegy, annak tetején csücsül a város, de ő már Olaszországban van. Később megtudtuk, hogy futóverseny van éppen a két hegycsúcs között és kb. öt órára várják az első befutókat a város főterére. Szegények ebben a melegben hegyről le és hegyre fel, nem könnyű. Csak a Lányunk kedvérét jegyzem meg, hogy tájfutásról volt szó azaz pontokat, időre kellett érinteni a futóknak, így egy kicsit tovább tartott, mintha „csak” torony, bocsánat, hegy iránt kellett volna futniuk a résztvevőknek. (A Lányunk tájfutó volt kiskorában.) Megérkeztünk San Leoba legalábbis azt hittük. Erdő mellett egy csupasz területen állt meg az autóbuszunk és vártunk. Kisvártatva jött egy dzsip szerű kis busz, ilyennel vittek fel minket anno az Etnára. Kiszállt a kis terepjáró autóbuszból vagy tíz japán leányzó, rihegteg, röhögtek, nagyon jól voltak. Valamit kiszólt Lacinak a sofőr, egy vagány hölgy, és elrobogott, csak úgy porzott utána az út. Lacika mondta: „Idő szempontjából jól vagyunk, de várakozni kell kicsi!” Így tudtuk meg, hogy San Leo-t megközelíteni sem lehet autóbusszal, csak ezzel a kis dzsippel, olyan meredek az út. A hölgy mindjárt jön vissza értünk és két csoportban felviszi a társaságot a hegyre. Hát ez pompás, de miért nem lehetett előre elmondani?

Ide kellett feljutnunk San Leoba

Ide kellett feljutnunk San Leoba!

Amint az előbbi képen látható egy hegycsúcs – Federico-hegy - tetejére építették az erődöt, lenyűgöző hely. Ide vitte fel csapatunkat a „hölgyes” dzsip, ahogyan a Laci mondta, de nem egészen, szükség volt egy kisebb gyalogos hegymenetre. Idegen vezető várt minket. Olaszországban kötelező (szakszervezet harcolta ki!) helyi idegenvezető alkalmazása. (Megjegyezni kívánom, hogy ezért lehet Olaszországba elküldeni „csak” olaszul tudó csoportvezetőt, mert abban a pillanatban, hogy betesszük a lábunkat valahová, legyen az múzeum, templom, kastély stb. azonnal odapattan a helyi ember és csak fordítani kell azaz tényleg nem szükséges a kísérőnek mindenre felkészülnie, a helyi embernél van az ismeret. Az is igaz, hogy ember legyen a talpán, aki Olaszországból mindenből fel van készülve!) Szóval köszöntött minket a helyi idegenvezető, nagyon örült, hogy ellátogattunk San Leoba, sajnos nem képesek versenyezni San Marinóval! Valóban, a parkolóban látott japán lánycsoporton kívül, nem láttunk csoportokat, csak páran őgyelegtek a múzeumban. Tehát a valamikori fellegvár ma múzeumként funkcionál, főként fegyver múzeumként. Elsőnek egy nagy terembe mentünk ahol a vár makettjén szemléltetve mutatta meg a hölgy, hogy milyen az épület együttes. A XIV. században épült védelmi célokat szolgált később az egyház tulajdona lett és börtönként üzemeltették. A hegycsúcs adta lehetőségeket is felhasználva építették a tornyokat, bástyákat. A fellegvár ablakaiból illetve bástyáiról fantasztikus kilátás nyílik a környékre. A teremben ahol éppen álltunk a legfantasztikusabb látvány a falvastagság volt és a fagerendás tetőszerkezet. Ez egy kővár állapítottuk meg, azt a követ is felhasználták az építkezéshez, amit e helyen leltek, természetesen, még a padló is kőből volt.

A vezetés során nagyon szép lakószobákat láttunk kandallókkal és folyosókat páncélokkal és dárdákkal, korabeli bútorokkal, némelyik eredeti volt, például egy-egy karosszék, némelyik pedig újonnan készített a szemléltetés miatt. Ennek a várnak a leghíresebb lakója Cagliostro gróf volt aki itt raboskodott és itt is halt meg 1795-ben. De ki volt Cagliostro? Információt az internetről gyűjtöttem be: Sándor grófnak nevezte magát Balsamo József, hírhedt kalandor, ki szül. Palermóban 1743 jun. 2. szegény szülőktől, megh. 1795. Az irgalmasok kolostorából, hol némi természettani ismeretekre tett szert, erkölcstelen magaviselete miatt kiűzték. Palermóban szemfényvesztéseivel sok embert megkárosítván, szökni kényszerült. Erre csalárd módon szerzett pénzen beutazta Egyiptomot, Kis-Ázsiát, Törökországot, hol mint orvos lépett föl. 1770. mint C. gróf tért vissza. Rómában megismerkedett egy Feliciana Laurencia nevű bájos cseléddel, kit nőül vett s kinek bájait áruba bocsátotta. Hamisított porosz tiszti oklevéllel beutazta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, nemkülönben Angliát és Németországot. 1779. Oroszországban volt. 1789. Rómában mint szabadkőművest halálra ítélték; büntetését azonban élethosszig tartó börtönre változtatták át. C. ismerte korát s fel tudta használni az emberek gyengéit. Elhitette az emberekkel, hogy felfedezte a bölcsek kövét, életitalokat stb.

Hát bizony nagy csalódás volt nekem, amit megtudtam az internet segítségével Cagliostroról, többször is egyeztettem, hogy valóban ugyanarról a személyről van-e szó, és igen valóban. San Leoban úgy értettem, hogy híres polihisztor, orvos és alkimista volt. Egész Európában ismert személy és csak Olaszországban üldözte az egyház. Börtönében is biztosítottak lehetőséget számára alkimista tudományának kifejtésére (Soha nem lehet tudni alapon?). De úgy látszik nem voltak megelégedve vele, mert életének utolsó négy évét egy olyan cellában töltötte, ahová az ételét is csak egy kis résen csúsztatták le, megszöknie lehetetlen volt. Jártunk ebben a cellában, több csokor virág volt az ágyán. Érdekes? Most kalandor volt vagy tudós?

Cagliostro szobra és cellája San Leo fellegvárában

Cagliostro szobra és cellája San Leo fellegvárában

„Körutazásunkat” San Leo fellegvárában Cagliostro cellájában fejeztük be a hölgy aki vezetett minket láthatóan zavarba jött, amikor egy útitársunk, megkérdezte, hogy: A kínzócellában kiket és ki kínzott meg a látott igazán „ötletes” szerkezetekkel? Nem mi voltunk! – válaszolta a kis hölgy, az egyházé volt a fellegvár és valószínűleg azokat, akiket ők fogva tartottak, de mi erről nem tudunk sokat! Azután hozzá tette, hogy: Katonáké is volt a fellegvár egy időben, lehet, hogy akkor volt használatos a kínzókamra. Látszott rajta, hogy a „nem mi voltunk” alatt minden San Leo-i lakost értett, mi ezt el is hittük Neki, elköszöntünk, és elindultunk most már csak a Laci vezetésével a városba. San Leo, a város egy „szinttel” lejjebb van, mint a fellegvár, csendes, faltól-falig köves kis város olyan, mintha a középkorból maradt volna itt. (Minket az Urammal Orvietora, a tufa hegyen emelkedő, városra emlékeztetett. Umbria tartomány.) A városka közepén két gyönyörű templom áll (a katedrális a XII. században, de VII. századi alapokra, a dóm szintén középkori alapokon a XVII. században épült), két lépésnyire egymástól. Az egész felett pedig ott trónol a fellegvár. A főtérre érkeztünk, szabadidőt kaptunk és sorra látogattuk a templomokat. Közben figyeltük a készülődést a „befutóra”. Asztalokat hoztak azokra díjakat készítettek ki. Akkurátusan piros, hosszú szőnyeget terítettek egy darabon a térre, a szőnyeg végére készítettek egy: FINISH feliratú táblát. Hangosítás szereltek és mindezt csöndes nyugalommal, nem sietősen, nevetgélve, pedig úgy hallottuk, hogy az első befutónak nem sokára meg kell érkeznie. De tudhattak valamit, mert megszemléltünk minden templomot, végigjártunk minden fontos épületet, a megbeszélt időpontban gyülekeztünk már, hogy jöjjön értünk a dzsip, de futó még egy sem jelent meg. Értünk viszont megérkezett a dzsip és visszafuvarozott a „hölgyes taxi” az autóbuszunkhoz. 17:32 Elindultunk Rimini-lidó felé. Hurrá lesz időnk bemenni Riminibe. És akkor az jutott eszembe, ha nincs az a két óra „csúszás” San Marinóban, akkor 15:32 lenne és ez bizony túl rövid program egy napra, nem? Ráadásul a következő nap szinte csak a hazautazással fog eltelni, program csak egy van! Hm, hm! Rendben van, de egy utat nem menetközben kell alakítani, hanem előre meggondolni, kiszámítani és akkor meghirdetni. Reggel nem lehetett tudni, hogy San Leo csak egy órás program lesz? Ebből is azt a következtetést vontam le, hogy ezeken a helyeken az utazási irodától - útszervezés céljából – nem járt senki. Miközben szidom a Lacit, éppen Ő nem tehet semmiről, kapott egy kész forgatókönyvet, amelyet az íróasztal mögött tervezett valaki, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal.

San Leo egyik dísztelen temploma és harangtornya

San Leo egyik dísztelen temploma és harangtornya

Van egy mondás, hogy: „Az Isten nem ver bottal!” Bizony-bizony! Mert mi történt, eltévedtünk, de el ám! De most az én hasznomra! Ugyanis betévedtünk Riminibe! Vagy meghatotta Lacit a hőn óhajtott vágyam a 2100 éves római híd iránt és direkt bementünk a városba? Laci nagy buzgón mutogatta a vár, város falat: Hölgyesuraim jobbra nézzenek! - amikor a körülöttem levők egyszerre ugrottak rám: Ott a hidad! Ott a hidad! Akkor megszólalt újra a Laci: Na látják ott a római híd. Hát láttunk Miattam lelkesedtek a társaim, de én meg a gépet akartam előkapni, mert már elraktam a tokjába és amíg azzal vacakoltam lekéstem a fotózást. Pedig a teljes környék le volt zárva mindent felújítottak éppen és az autóbusznak meg kellett fordulnia, jó ideig manőverezett a szűk helyen. Gondoltam, hogy talán nem tévedtünk el, és megállunk egy fotó pillanatra, de nem, nagyon szomorú voltam, de legalább láttam a „hidamat”. Visszajövünk! - mondta az Uram! Nincs sajtója ennek a hídnak, mert például az avignoni fél hídért mennyien veszkődnek, tetemes díjat szednek, hogy rámehessél. Ennek a hídnak meg semmi híre nincsen, ha nem lenne benne a művészettörténet könyvemben, nem tudnék róla én sem. Szegény híd! Pedig 2100 éve áll, átvándorolt rajta rengeteg szekér, állat, ember, hadigép, autó és a történelem. Átengedi magán a mai megnövekedett forgalmat (rendes közúti hídként működik, bár lehet, hogy van súlykorlátozás) és semmi elismerés? Ezeket gondoltam magamban a szálloda felé menet és azon törtem a fejem, hogy hogyan tudunk visszajönni Riminibe. Arra is gondoltam, hogy ne kérjem-e meg a Lacit, hogy tegyen ki minket itt a városban és mi majd hazamegyünk, de az Uram, mint mindig, most is leintett. Nyugi, menjünk vissza a szállodába, „tegyük tisztába” magunkat, együnk, azután induljunk el. Ráadásul azt is tudnunk kell, hogy honnan indulunk, hová érkezünk, szükséges ez ahhoz, hogy visszataláljunk. Ha most kiszállunk azt sem fogjuk tudni, hogy hol vagyunk és hogy térünk vissza a szállodába. Ha onnan indulunk, akkor nagyobb az esélyünk, hogy „ahogyan jöttünk, úgy megyünk” vagy másképpen biztos, ami biztos, maradjak nyugodtam a fenekemen, vissza fogunk jönni. Igazad van! – és ültem tovább. Közben visszaértünk a szállodába, minden úgy történt, ahogyan a férjem mondta. Kiderült, hogy 1 Euró az autóbusz jegy Riminibe, a sofőrnél lehet jegyet venni és a szállodánk sarkán levő utcai buszmegállóban kell felszállni a 15-ös számú megállóban és a végállomásnál kell leszállni. Hát ez pompás megyünk Riminibe. Hurrá! Felszaladtunk a szobánkba WC, mosdás, átöltözés, evés már indultunk is vissza a sarokra. Várnunk kellett egy kicsit, szerintem sokat, az Uram szerint pár percet. 18:30 megérkezett a busz, adtuk volna a 2 Eurót a sofőrnek, de az legyintett, hogy nincs jegye vagy mi a csuda, de az utánunk felszálló betuszkolt minket a buszba. Jó, jó csak meg ne büntessenek. Közben ülőhely is akadt számomra és utaztunk Riminibe. Mégis szép az élet! Már csak pár km választ el a „hidamtól”.

A Férjem az eligazító táblát nézegette útközben és rájött, hogy 1 Euróért 90 percet lehet utazni, hogy a 15-ös megálló a 15. Rimini óvárosából a szállodáig, tehát nem 15-ös megálló, hanem a 15.! El lehet itt igazodni kérem, nem kell ide a Laci, „azértis” meg fogom nézni a hidamat. Egyszer csak megérkeztünk. Azonnal vettünk egy trafikban 2 Euróért jegyet, hogy ne legyen baj visszafelé. Mert a tábláról más is kiderült, hogy hol lehet jegyet kapni és, hogy meddig jár az autóbusz. Nekünk minden kedvezett, nyitott trafikot is találtunk pedig szombat este volt. Elindultunk felfedezni az óvárost. Volt egy parányi útikönyvből kimásolt térképünk, valamennyire tudtunk tájékozódni. Csodával határos módon ahol éppen álltunk rajta volt a kis térképünk szélén, csak el kellett indulnunk. Nosza!

Rimini a római korban Ariminium néven két főútvonal találkozásánál fejlődött ki, kereskedő és kikötő város volt. A XIII. századtól a Malatesta család uralkodott itt, amíg 1509-ben az Egyházi Állam bekebelezte. Riminiben találkozik a Ravennából és Bolognából kiinduló vasútvonal, ami két részre osztja a várost. Egyik fél az óváros, a történelmi negyed, a másik fél a Lídónak mondható, szállodákkal, panziókkal telis-tele rész, amely olyan hosszú kiterjedésű a tengerparton, hogy szinte beleolvad más városok fürdőhelyeibe. Ebbe a történelmi városrészbe jöttünk be autóbusszal a Lídóról. Az első látványosság a Tempio Malatestiano San Francesco reneszánsz templom volt a XV. századból. Eredetileg a templom a XIII. században épült gótikus stílusban, de Sigismondo átalakítatta. (Tervező: L.B.Alberti) A templomban található Sigismondo Malatesta síremléke. A templom homlokzata nincs befejezve. Sigismondo átépítése eléggé rendhagyó, mint amilyen Ő is volt. Itt temette el harmadik feleségét Isottát. Isotta előbb Sigismondo szeretője, majd a harmadik felesége lett. A templom külsején az oszlopos boltívek alatt Sigismondo kedvelt hívei nyugszanak a szarkofágokban. Sigismondo nagyon furcsa alak volt és sokkal jobban szerette a nőket, a művészetet, mint az egyházat, ezért sok támadás érte az egyház részéről, majd ki közösítették.

A templomból azért jöttünk ki, mert bezárták, de ez nagyon jó figyelmeztetés volt, hogy szedjük tovább a lábunkat, mert nem fogunk tudni máshova bemenni. Szerencsére pillanatok alatt a Piazza Zatre Martíri avagy a Mártírok terén találtuk magunkat. Innen már látszódott Augusztus császár diadalíve, de mielőtt elindultunk volna a diadal ív felé bementünk a Sancti Antonii de Padua azaz a Páduai Szent Antal templomba, amit az útikönyvünk nem is jegyez, mert annyira „új” templom, nekünk azonban nagyon tetszett.

Úgy terveztük, hogy elsétálunk a diadalívig és onnan végig megyünk a Corso d. Augusto-n mert a Korzó másik vége a híd, azaz a hajdani városfallal körülvett város átmérőjének két pontja: a diadalív és a híd. Jól ki lett találva nem? Gyönyörű, áttekinthető ügyes szerkesztés és jó érzés, hogy ilyen kiegyensúlyozott a város. És ide nem jött el senki, mert nem szerepel a programban, ennyi kitérőt nem tehet meg egy utazási iroda?

Megfordultam, hogy irányba legyek a diadalív felé, amikor a pillantásom egy idős hölgyre esett, aki hófehér hajjal, rózsaszín kardigánban botjára támaszkodva ült a Mártírok terén egy kőpadon, égő piros muskátlik alatt: Anyukám! Földbegyökerezett a lábam, hát ezért kellett annyira idejönnöm? Megszólalni sem bírtam, csak rángattam az Uram karját, és mutattam arra, remegett a lábam. Oda megyek Hozzá! Ugyan már és mit mondasz Neki? Nem tudom, de megcsókolom a kezét, biztosan érteni fogja: Mia Madre! (Tu sei come mia Madre! Olyan vagy, mint Anyám!) Ne butáskodj, tényleg hasonlít, de nem kell túlzásba esni, gyere menjünk! Jó, de nem bírtam elszakadni a látványtól, legalább hagyd, hogy lefényképezzem. Megtörtént!

Meg sem álltunk a diadalívig. Ez egy egyívű diadalkapu, amelyet i.e. .27-ben emeltek, Augustus császár tiszteletére. Később beépítették a városfalba, két oldalt téglafalakat raktak hozzá, és pártázatos lőrésekkel, bástyaszerűvé képezték ki. Egyáltalán nem ízléstelen, ha így volt szükséges, hát ezt kellett tenni. Jól elkülönül azonban a kétféle alapanyag, mutatja magát az ókori rész és a középkori rész.

Elindultunk visszafelé a Korzón, a néni még mindig ott ült, de most már nyugodtan nézegettem egy darabig! Menjünk! - szólt az Uram. Kisvártatva megtaláltuk Július Caesar szobrát, aki ebben a városban mondta híressé vált mondását: Alea iacte est! (A kocka el van vetve!) Majd vetettünk egy pillantást a Piazza Cavour-ron álló V. Pius pápa szobrára, de nem tértünk le az utunkról, első a híd, minden más utána következik. Még pár lépés és ott voltunk.

Ponte di Tiberio azaz Tiberius hídja. A Marecchia folyót szeli át, az időszámításunk első évtizedeiben épült, ötívű kőhíd. Ma is használatos, szép és kiváló műszaki alkotás.” Ezeket a szavakat írja az útikönyv a „hidamról” és valóban nagyon gyönyörű és kiváló műszaki alkotás! Az Uram már át is ment rajta és a másik oldalról fotózta velem együtt a hidat, én pedig csak sétáltam rajta, és beszélgettem vele: hogy bírja, nem fáradt-e, nem szeretne valamiféle virágdíszt magára aggatni, elégedett-e a sorsával, nem vágyik egy kis felújításra? Többször megsimogattam, hogy tudjon róla, hogy a messzi idegenben is ismerik, szeretik és gondolnak rá. Jól elvoltunk egymással, amikor észrevettem, hogy valakiket fényképez a Férjem, odasiettem, egy német pár, kerékpáros turisták voltak, Akik szintén a híd látásáért kerekeztek idáig, máris imádtam Őket. Látták a kezemben a híd képét, amelyből azonnal tudták, hogy mi is csak ezért a hídért vándoroltunk ide és felajánlották, hogy készítenek rólunk képet, és készítettek.

Persze vigyorogtam, mint a „vadalma” kezemben a művészettörténet könyvemből kimásolt híd-képpel, bárki megláthassa ez a nő nem komplett! Lehet! Átmentem a híd másik oldalára és elkészítettem a valamikori fotós képének hű másolatát. Néztem a kezemben levő képet és próbáltam ugyanabból az állásból készíteni az új fotót, mint ahogyan a könyvemben szerepel.

Hát nem gyönyörű, a pilléreken az ablakmélyedések, felettük a timpanon és a fogazatos párkány, nem is beszélve a csodás, arányos boltívekről, miközben a világ legegyszerűbb hídja. Nekem nagyon tetszik! Hát ezen túl vagyunk, kár, muszáj volt visszaindulnuk, ha még a város egyéb kincseiről is akarunk fényképet készíteni, világosban. Szia Hidacska, szolgálj továbbra is hűségesen! A hídtól a Piazza Cavour-on keresztül jutottunk ki a Piazza Malatestára. Itt áll ugyanis a Malatesták ősi vára, éppen úgy mint a Esték vára Ferrarában. Hatalmas erődítmény, kívülről lehet csak megszemlélni, közel távolban nem volt egy lélek rajtunk kívül, mert ez a vár manapság, börtön. A vár a városfalon belül van és ennek az egész építménynek a másik oldalán autóztunk délután, emlékszel kedves olvasó, amikor a hidat megláttam. A falakon kívül halad az út, ott forgolódtunk az autóbusszal, mert ahová akartunk menni éppen az ellenkező irányban volt. Most figyeltem fel arra, hogy, ha már úgyis „eltévedtünk”, betévedhettünk volna a városba és egy órai séta után a diadalívnél felvehetett volna embereit a busz. Időben hazaértünk volna vacsorára és még fürödni is lehetett volna! (Ennek az utazásnak az alcíme is az lehetett volna, hogy mi lett volna, ha…?) San Marino, San Leo és Rimini igazán bele kell, hogy férjen egy napba az utazási irodának, és ugyanabba a költségbe. Nem? Na, de nem így történt, mi meg megoldottuk magunknak, így is jó!

A Malatesták épülete közelében több római kori épület van a téren, de romosak. Olaszországnak annyira sok műemléke van, hogy tényleg nem juthat mindenre pénz, talán nem értékelik annyira, akárhol „leásnak” mindig találnak valamit. Jóból is megárt a sok! Ugyanakkor az egyik romos épületnek a Piazza Cavour felé eső része fel van újítva és állami, önkormányzati intézményként használják.

Vissza tértünk a Piazza Cavour-ra és mivel nem volt más dolgunk, teljesítettük a programunkat, sétáltunk. A másik térrel ellentétben ezen a helyen „hatalmas” élet folyt. Rengetegen voltak, Pius pápa hiába nézett rosszallóan a hangoskodó tömegre senki nem törődött vele.

Zeneszóra lettünk figyelmesek és elindultunk a hang irányába, de amire odaértünk, már egy vörös ruhás lány szónokolt a nagyérdeműnek a zenekar helyén, majd felszólított valakit a színpadra és nekilódult az a Pasi aki mellett álltam, papírokkal a kezében. Kiderült, hogy választási cécó volt. Az ingyen kajából nekünk már nem jutott, de lefényképeztük a római korból származó fedett, kőasztalos (kofahely) piacot, ami nagyon jól megfelelt a kipakolásnak, a szórólapok, italok, gyertyák számára.

Sötétedni kezdett, gondoltuk, hogy ideje lenne a hazatérésnek. Visszasétáltunk a Piazza Martiri-ra, onnan vissza a Sigismondo temploma felé egészen a buszmegállóig. Lehet, hogy többet vártunk a buszra, mint amikor jöttünk, de a busz jött, kezeltük a jegyünket, ülőhely is volt, kellemesen utaztunk a szállodáig, azaz a 15. megállóig. Vettünk valami kaja félét másnapra az útra és visszatértünk a hotelbe, elvégeztük az esti teendőket, összepakoltunk és, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtünk.