• «
• 1
• 2
• 3
• 4
• …
• 7
• 8
• »

2005. 07. 08. péntek

Elérkezett a másnap. Keveset aludtunk, mert éjfélkor még mindig néztük a TV-t és hajnalban kellett kelni, mert 7:50-re ígérték értünk az autóbuszt. Öt órakor felébredtem, de a Lányom már ült az ágya szélén. Azt mondta, hogy egész éjszaka hangosan beszélgettek és röhögcséltek a rendőrök ott lent! De miért nem aludtál, én nem hallottam semmit? Azért mert horkoltatok! – volt a válasz.

Korán végeztünk magunkkal, még nem nyitott ki az étterem. A Hotel ajtaja már nem volt „elspárgázva” kimentünk a sarokra, hogy megtekintsük a robbantás (emeletes piros busz) helyszínét. Természetesen a tér sarkán túl nem engedtek be az utcába. Egyébként sem láttunk volna semmit, mert a robbantás helyszíne addigra egy emeletnyi magas, szürke, műanyag palánkkal el volt zárva. A szállodánk V. emeletéről be lehetett volna látni, de a nagy lombos fa mindent eltakart. Mindenesetre, most derült ki igazán, hogy mennyire közel voltunk a legfélelmetesebb eseményekhez. Szörnyű!

Hideg volt 13 ºC, vagy miben mérik Angliában? Visszamentünk a szállodába. Még egy kicsit várakoztunk a hallban és nézegettünk a szállodánk előtt csoportosuló biztonsági embereket és rendőröket. (Valószínűleg itt kaptak reggelit, és ide járhattak WC-re. Este még azt is láttunk, hallottuk a TV-ben, hogy a szállodák és közintézmények, hogyan segítik a hatóságokat élelemmel, takarókkal, szolgáltatásaikkal. Hát a valóságban is meggyőződhettünk róla.)

Kinyitott az étterem bementünk, de nem lehetett akárhova leülni, átirányítottak minket a „kontinentális” helyre, ahol: kávé, tea, tej, dzsúsz, zsömle, pirítós, vaj és lekvár állt a rendelkezésünkre. Ezeket lehetett reggelizni. Nem úgy, mint Koppenhágában, ahol a Férjem minden reggel megtömhette magát kompóttal. Nincs kompót? Hát az nincs, de van finom müzli, arról az angolok nem tehetnek, hogy mi nem szeretjük! Ettünk, amit lehetett: pirítóst sós vajjal és kávét, nagyon finom volt. Babsaláta csak a másik étteremrészben volt + 4.- £-ért, átülhettünk volna, de a + 12.- £-ot már sajnáltunk a paradicsomos babsalátáért és némi kolbászkáért.

Pontosan 7:50-kor jött értünk az utazási irodától egy igazi angol úr, (öltöny, kalap, pipa minden éppen úgy, ahogyan kell) és elkísért minket, fogalmunk sem volt hová, ahol várt minket az autóbusz. Kb. 10 percig tartott az „erőltetett menet”, mert miközben az „igazi angol úr” sétálva, pipáját szívva lépegetett, nekünk futnunk kellett, hogy ne maradjunk le! Menet közben sajnálattal közölte az „igazi angol úr”, hogy az autóbuszunkat még a környékére sem engedték a szállodának! Nagyon csinos Neoplan busz várt ránk, jól elhelyezkedtünk, mehetünk, de ezzel a busszal csak a Viktória térre jutottunk el. Ott átszállítottak minket egy másik buszba (3-as kapu) és így indultunk el a túránkra. Egyébként nagyon ügyesen szedték össze a kiránduló csoportokat, látszott, hogy nagyon ki volt találva minden pillanat. Teljeskörű szolgáltatást nyújtottak, mert a szállodából Ők juttatták el a csoportokat a Viktória térre, ott szortírozták az utasokat útvonal szerint, azaz nem kellett, sem a turistának, sem az autóbusznak feleslegesen kóvályognia Londonban.

Windsor-Salisbury-Stonehenge

Fantasztikusan jó és szép napunk volt. A windsori kastély és a parkja gyönyörű, a királyné is ott tartózkodott, valószínűleg kimenekítették Londonból. A Salisbury-i katedrális lenyűgöző, Stonehenge pedig maga a csoda.

A visszafelé úton az autók rendszámát tanulmányoztam, mert nagyon érdekelt, hogy van-e valami logika a rendszám kiosztásban? (Szakmai ártalom!) De nem tudtam felfedezni semmit. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy elkezdték valamikor pár számmal és betűvel, és amikor kinőtték a lehetséges tartományt, egyszerűen eléírtak egy betűt és kész. Aztán észrevettem, hogy a városból kifelé haladó autók rendszámtáblája sárga a befelé jövőké pedig fehér. Azonnal leszögeztem magamban, hogy a „vidéki” autók rendszámtáblája, mind sárga a többieké fehér. Ezzel fárasztottam a társaságot, amíg azt nem mondták, hogy teljesen meghülyültem. Nem, nem, nem ez így van, és nem lehet másképpen, nézzétek meg Ti is, ha csak…..nem….az autók elől fehér, hátul sárga rendszámot viselnek és IGEN! Ettől a „felfedezéstől” úgy kitört rajtunk a röhögés, hogy az egész busz ránk figyelt, törölgettük a könnyeinket, hát ez fantasztikus! Másnak ehhez, egy perc elég! Így értünk a

*Hyde park sarkára,

ahol kitett minket a sofőr. Szereztünk magunknak egy-egy szendvicset (minden aluljáróban, piciny boltban, hűtőpultban tárolt, csomagol, friss, különböző méretű szendvicseket lehetett kapni) és megvacsoráztunk a

*Marble Arch, diadalív

parkjában, majd a szállodánkig tartó esti sétánkba kezdtünk.

*Piccadilly, Soho

Láttunk egy balesetet a Piccadilly sarkán, szinte az orrunk előtt történt. Egy motoros, valószínűleg a hirtelen fékezéstől és a nagy sebesség miatt, lerepült a motorjáról és ott maradt a földön mozdulatlanul. Annyira megijedtem, hogy az orrom előtt halt meg egy ember, hogy kikönyörögtem, hogy várjuk meg a mentőt elviszi-e vagy nem. Elvitte. (Amikor a hordágyra tették, megkönnyebbülten láttam, hogy mozgatja a fejét és mintha beszélt is volna.)

Csak ezután fényképezkedtünk a Piccadilly szobra előtt, de közben már teljesen sötét lett. Legalább láttuk a jellegzetes fényreklámokat. Bár én egy kicsit csalódtam e térben, mert a híres Piccadilly-t sokkal nagyobbnak képzeltem. Nem csak úgy találomra mentünk, hanem az Uram terve szerint. Így megtaláltuk a

*Henry Moore szobrokat egy irodaházon. *Churchill és Roosevelt szobrát (egy padon ülve beszélgetnek)

Közben kenyeret szerettünk volna venni, de nem találtunk, azután mégis találtunk, nagyon örvendeztünk. Miközben majdnem a szállodánkhoz értünk és ott, szinte a hotel mellett ráleltünk egy Tesco Expressz boltra, ahol még paradicsom is volt. Bevásároltunk. Hurrá ezután mindig itt fogunk vásárolni. Már nem volt elkerítve az utcánk, meg lehetett közelíteni a szállodát, csak a saroktól volt lezárva, ahol a paraván emelkedett a sötétben villogó fényekkel mögötte. Az utca sarkán, ahol kezdődött a kordon, a tartóoszlopok mindegyikére virágcsokrok voltak kötözve. Odaköltözött egy TV stáb is (őket sem engedték be), csak arra tudtak várni, hogy kit, mit hoznak ki a paraván mögül. Kislányunk a TV stáb berendezéseit, eszközeit tanulmányozta. Mondta, hogy tudósíthatna Ő is, de éppen úgy nem lát semmit, mint a kiköltözött TV stúdió. (Sokkal később kaptunk egy „La Libre Match” francia újságot, ami négyoldalnyi terjedelemben szörnyűbbnél, szörnyűbb képeket közölt. Ezeket, a fényképeket a robbantások helyszínén készítették a járókelők, utasok a mobiltelefonjaikkal. Természetesen lekörözve a hivatásos tudósítókat, megteremtve ezzel egy teljesen új műfajt: „tudósítás érintettség által”, amely hitelességével és gyorsaságával minden mást lekörözött, de azt kell mondjam, hogy sajnos, mert ki akarna ilyen áron tudósító lenni?)