• «
• 1
• 2
• …
• 6
• 7
• 8
• »

2005. 07. 14. csütörtök

Összepakoltunk, megreggeliztünk. Érzékeny búcsút vettünk a reggeliztető emberünktől, Aki ezen a pár napon kiszolgált minket: Bye, Bye! - mosolygott ránk! A recepciós ember eltette a bőröndünket: No problem! – mondta Ő is mosolyogva. Mi meg nagy elégedettséggel nekivágtunk az útnak Oxford felé.

Fél kilenckor a Marble Arch megállóban vártuk a buszt. Tudtuk, hogy másfél óra az út, de csak 10:40-kor jutottunk ki a sztrádára, nem baj mondogattuk, csak bele van kalkulálva a dugó a menetidőbe! Annyira bámultuk már a buszból a környéket, hogy elfelejtettem megnézni az órát, hogy mikor értünk oda! Valószínűleg, a menetidőn belül.

Tettünk egy nagy sétát Oxfordban és úgy gondoltuk, hogy a lényegesebb dolgokat láttuk! Belestünk egy pár kollégium udvarába, a legelképesztőbb a fű színe volt.

13:20-kor indult vissza a busz, és én szinte azonnal felejtettem Oxfordot és a hazautazásunk miatt kezdtem idegeskedni! Megérkezünk a Marble Arch-ra, vissza a szállodába a bőröndünkért és ismét vissza a Marble Arch-ra a Green Line megállóba és akkor még ki Londonból, szóval izgultam.

És az izgulásom nem volt alaptalan! A londoni rendőrség megszállta a Russell Square-t, azaz a szállodánk megint, a már jól ismert szalaggal, el volt zárva!

Azt hittem, hogy ott ájulok el az utcán, azonnal hányingerem lett és gyomorfájásom és éreztem, hogy WC-re kell mennem. Ez utóbbi igényem kielégítésére nem látszódott a közeljövőben mód! Ilyen nincs, nem érünk ki a repülőtérre! A Lányom azt mondta, hogy semmi baj ott hagyjuk a szállodában a csomagjainkat és kész! Milyen igaza van! – gondoltam és már nem bántott annyira a dolog, hiszen eddig is minden jól sikerült! Persze eszünkbe jutott az a variáció is, hogy soha többé nem fogjuk látni a cuccainkat, mert az elhagyott bőröndöket biztosan felrobbantják, végül jót derültünk! Természetesen nem engedtek át, igaz a Lányom nem azt kérdezte, hogy bemehetünk-e, hanem azt, hogy hogyan lehet megközelíteni a President Hotelt. A Yard elmondta a kerülő utat és mentünk „kerülni”. (Lekéssük a repülőt!) Közben vijjogó tűzoltó autók érkeztek és beszáguldottak a lezárt területre. Kerülő utunk során találtunk egy nagyon szép zöld parkot, ahol békés sokaság üldögélt a fűben, akkor jöttünk rá, hogy valószínűleg bombariadó volt és kiürítették a környék épületeit. Mindenki nyugodt volt csak én kaptam hasmenést az idegességtől (Lekéssük a repülőt!) De egyszer csak ott volt a szállodánk és én már rohantam is (éppen úgy, mint érkezésünk napján) Ladies and Gentlemen felírat irányába, az alagsorba. Amire visszaérkeztem ott volt az összes pakkunk. Elköszöntünk a szállodánktól és kiléptünk az utcára. Az elzárásnak már nyoma sem volt, simán kiértünk a Marble Arch-ra, közben szendvicset is vettünk az Underground egyik kis boltjában. Volt kajánk, időben voltunk, jöhet a Green Line mehetünk Lutonba, majd Budapestre!

Volt egy meglepetésben részünk: reggel, amikor vártunk az oxfordi buszra, jött a lutoni járat és ki volt a sofőr? Igen, ugyan az az ember, Aki behozott minket érkezésünk napján, nagyon örültünk, hogy láttuk! A délutáni Green Line pilótánk egy sipkás, kaftános, szakálas muszlin volt, nem kellett volna, de egy kicsit megijedtünk! Ő leszállt a buszról elpakolta a csomagjainkat és indultunk is. Londonban szinte a világ összes embertípusa megtalálható, és akivel valamilyen kapcsolatba kerültünk, az mind nagyon kedves, aranyos, segítőkész volt.

A busz olyan lassan tudott csak haladni, hogy a kondicionáló nem volt képes hűteni, iszonyú meleg volt és kb. 45 percig tartott, amíg kiértünk a sztrádára. Akkor kezdett valami levegő beáramlani, amikor már gyors tempóban tudott haladni a busz, egy darabig, azután dugó, megint dugó! Álltunk! Mint amikor Szicíliában voltunk és egyik este kirándulásról mentünk haza, elromlott a busz légkondija. A végelláthatatlan dugóban, lépésben araszoltunk. A teljesen zárt buszban (nyitott ajtóval nem ment a busz az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni) biztosan volt 40˚C. Akkor azt hittem, hogy az az út volt életem legszörnyűbb autóbuszos élménye, de nem! Akkor ott a Green Line buszban még rosszabbnak tűnt. 18:10 volt és a buszunk állt a tűző napsütésben a kétszer négysávos sztrádán, ameddig a szem ellátott autó, autó hátán, mellett, felett mindenhol. (Biztosan délibábot láttam.) Árnyék akkor volt, ha egy kamion, vagy egy másik busz került mellénk. Fújt ugyan valami a felettem levő kis lyukból, de az is inkább meleg levegő volt és alig lehetett érezni. Mindenki ásítozott vagy aludt, annyira nem volt levegő a buszban. A Férjem fejét láttam időnként (nem volt egymás mellett hely, amikor felszálltunk), amint kihajolt középre, hogy nézze az utat, egyre többször, de változás nem történt. (Lehet, hogy mégis sikerül lekésnünk a repülőgépet?) Csak az út melletti búzatábla kalászai élvezték a helyzetet, hétágra sütött a nap, fordították fejüket a napsütés felé, és szorgalmasan értek. Érett és élvezkedett a búzatábla. Lám milyen relatívak a dolgok, az én nyakamon folyik a víz, ideges vagyok, hogy nem késsük-e le a repülőt (nem késtük le), miközben több millió búzaszem jól érzi magát és boldog! Biztosan sajnáltak engem, és minden úton levő sietőt: I’m sorry, this is! – mondhatták kacagva.

Közben telefonált Fiúnk, megoperálták a Menyünket, jól van, bár alig bír beszélni (mandula műtétje volt.) Lányok a másik Nagypapánál vannak. Még azt is mondta, hogy akármilyen későn érünk haza, telefonáljunk, mert Ő fent lesz.

London nagyon nagy város. Nem voltam a látványától annyira elájulva, mint amikor Rómában, Párizsban vagy Athénban voltunk. Nagy, koszos, meleg, zajos, összevissza, és rengetegen vannak! Ezt gondoltam akkor, de a fotóalbum összeállítása közben és utána már azt mondtam, hogy mégis jó város ez a London! Úgy jó, ahogy van, érvényes a Férjem mondása: „London a legszebb csúnya város!”

V É G E

Ui: Az Eqware utcai metróállomáson, a Piccadilly metróvonal legmélyebb szakaszán, a Russell Square és a King’s Cross állomás között, a Circle Line egyik szerelvényén, a Liverpool Street és az Aldgate megállók között, valamint a 30-as buszon robbantottak a Russel Square és a Tavistock Square között. Ötvenhat halottja és több mint hétszáz sebesültje lett, annak a robbantásnak, amit 2005. július 7-én követett el négy muszlin fiatalember. (Internet hír)

Megjegyzés: Londonban, mint általában a világ nagyvárosaiban, nem lehet a metrón való közlekedést elkerülni. Az azonban biztos, hogy metró nélkül, nem tudtuk volna teljesíteni azt a magunk számára, hat napra, előírt programot, amit végül teljesítettünk. Gondolom így lehet ezzel a világ összes turistája, aki Londonban valaha megfordult. Azaz a robbantás nem csak az angolokat érinti!