• «
• 1
• 2
• …
• 25
• 26
• 27
• »

2010. 11. 10 vasárnap.

Ezen a napon nem volt más dolgunk, mint az, hogy hazajussunk. A minden ilyen utazáskor szokásos módon történtek a dolgok. Kb. három óránként megálltunk egy-egy autós pihenőnél, aki járt már ilyen úton az tudja, hogy vannak erre a célra nagyon megfelelő helyek, ahol enni, inni, pihenni, illemhelyre menni, némely helyeken még zuhanyozni is lehet, nagyon helyesen, mert lehet, hogy nyáron jól jöhet egy gyors frissítő zuhanyozás. Utolsó sztotyinkákat el lehet költeni és még meg lehet venni „Hű a Lujzát elfelejtettük!” című ajándékot stb., stb. Eddigi tapasztalataim szerint az utasok között mindig akad olyan, aki dohányzik, jobb esetben éppen a sofőr és akkor tuti, hogy megállunk, mert három óránál többet nem bírják ki cigi nélkül és ez jó a gyakran pisilőknek, mert nem kell külön szólni, hogy álljunk már meg, mert baj lesz. (A buszon levő toalett használata csak elvben lehetséges!) Szóval így araszolgattunk hazafelé. Útközben filmeket néztünk például egy Szent Ritáról szólót illetve, amit már említettem a Tea Mussolinivel című filmet, ha volt még más is, akkor arra nem emlékszem, tehát nem is volt érdekes. Utolsó fotót az Uramról a Wörthi-tó partján készítettem az ottani pihenőnél.

Fárasztó és „hajtós” utazás volt, de szeretem az ilyet, amikor tényleg arról van szó, hogy amit csak lehet, nézzünk meg, mert nekem már nincs időm arra, hogy azt mondjam, „Majd legközelebb!”. Azért nem üdüléseket választunk, hanem ilyen „kulturális körutazást”, mert engem már a „gyorsan mindent látni” című gondolat foglalkoztat, nem a pihenés, üdülés. „Majd alszom én…..” Énekli Fülöp a Don Carlosban, majd akkor pihenek.

Egyébként meg „sima” utazás volt. Mindent megtekintettünk, ami írva vagyon, nem volt balhé, baleset, káreset, földcsuszamlás továbbá földrengés sem… Nem volt sztrájk, dugó a sztrádán, útelmosás, szóval minden nagyon rendben volt. Az útitársaink nagyon rendesek voltak nem veszett el senki, nem késett senki, rajtam kívül, nem nyafogott senki, szóval jó csapat volt. Mi meglehetősen elkülönülünk, mert az Uram nem szeret barátkozni, már én is leszoktam, nem kötünk barátságokat az utakon, semmi értelme. Volt már példa arra, hogy valaki nagyon szimpatikus, kellemes társaság, jó humorú úr, ill. hölgy volt, vagy mindkettő, majd képet cserélünk, majd megmutatjuk egymásnak a fotóinkat, majd összejövünk, aztán nem lett belőle semmi. Ezt a mentalitást nagyon nehezen viselem, bánt. Szervezem, telefonálok, levelezek a vége kínos lemondás, szóval nem barátkozunk! Volt olyan esetem is, hogy nagyon összebarátkoztam (volna) valakivel, majd kiderült, hogy egy szekta tagja és meg akart téríteni, nem akartam megbántani, ezért alig bírtam befejezni!

Készült egy fotó, amit idemásoltam, bár sokszor voltunk hasonló társas úton, erre még nem volt példa, igaz volt velünk egy hivatásos fotós, Jancsi, aki még Orvietoban készítette csapatunkról ezt a képet, és azt gondoltam, hogy írásom befejezéséhez legyen ez a kép a végszó! Íme, a csoport: