„A hatodik napon az Atya, hogy művét bevégezé örömében, mert szépet alkotott, a földet két kezébe vette s rá csókot nyomott. Ott, ott, hol ajka illeté, ott van Szicília.”
Renzimo Barbera
Hahó!
Hallod!
Ébresztő!
Hat óra van!
Hallom, hallom, kelek már! Pattannék de, mintha egy kicsit fáradtabb lennék a szokásosnál, de ha kelni kell, hát kell.
Megyek a konyhába, készítem a reggelit, csak egy személyre, én vérvételre megyek, éhgyomorra, nem ehetek.
Félálomban, rutinból szelem és kenem a kenyereket.
Egyszer csak jön az Uram:
Bocsánat, egy kicsit korán keltettelek! - zavartan röhög - elfelejtettem visszaállítani az órát, egy kicsivel korábban csengett, úgy maradt. Bocsánat! - mondja még egyszer és távozik.
Úgy maradt! - ismétlem magamban, az óra úgy maradt!
Hogy?
Nem vagyok egészen magamnál, miről beszél ez az ember?
Hát persze! – esik le a „pehelytantusz”!
Tulajdonképpen, amióta a gyerekeink nem laknak velünk, nincs szükségünk a radikális keltésre, legkésőbb hét órakor, valamelyikünk mindig felébred. Riasztásra csak akkor van szükségünk, ha ettől az időponttól el kell térni, valamely oknál fogva. A kontrollvizsgálat ilyen ok, tehát az Uram felhúzta az órát, hogy eleget tegyen a kérésemnek, csak éppen beállítani felejtette el, „úgy maradt”.
De hát akkor még hajnal van!
Már mindegy, legalább lesz időm mindenre, és én leszek a rendelőben az első. Vajazom tovább a kenyereket, már nem sietek, nem kapkodok, van idő, fáradt álmosságom elmúlt, helyébe tódult minden, ami az elmúlt pár hónapban történt. Bánat és öröm vegyesen és egyik sem jöhetett volna létre a másik nélkül, ilyen az élet, mondja a jó francia, igen ilyen. Évek óta nem voltunk sehol, nem lehetett, nem mehettünk, őriztünk, ápoltunk, gondoztunk, de már nincs kit őriznünk, ápolnunk, gondoznunk. A gyerekeink felnőttek, a szüleink pedig…
Hát igen, szabadok lettünk, lehet, lehet utazni. (Mellesleg meg kívánom jegyezni, hogy gondolataimba úgy belemélyültem, hogy kissé elbambultam az időt. Mégsem lettem az első a rendelőben.)