Muzsay.hu
©2008-2019, Muzsay.hu | E-mail: imuzsay@gmail.com
Útleírások - Dalmát körutazás
Az ezen a helyen létrejött település tulajdonképpen eleve kereskedővárosnak rendeltetett, természetes védőháttérrel, a szomszédos földrajzi térségtől és geopolitikai területektől, eseményektől védetten. A város első lakói 650 körül – a barbárok állandó fenyegetése miatt – menekült görögök és latinok voltak. Az Óváros területe, akkor még, csak egy kis sziget volt, amely biztos menedéknek ígérkezett. A kis Ragusinium névlegesen Bizánchoz tartozott, de a birodalom nem korlátozta semmiben, így a város kereskedelme fejlődésnek indult. Ragusa hamarosan konfliktusba keveredett a másik nagy kereskedő várossal Velencével. Végül a Bizánci Birodalom meggyengülésével kénytelen volt megegyezni Velencével, annak fennhatóságát elismerni. A velencei uralom 1204-1358-ig tartott. Ezen idő alatt a város átvette a Velencei Köztársaság politikai rendszerét. A 15., 16. század volt Ragusa virágkora. Megépültek a hatalmas falak, szociális létesítményeket hoztak létre (kórház, aggok menhelye). Ragusa fejlődésének az 1667-es hatalmas földrengés és a kereskedelmi csatornák teljes átrendeződése, vetett véget. 1797-ben még függetlenségben élte meg Velence bukását, de hamarosan ez a sors várt rá is. 1808-ban Napóleon az Illír birodalomhoz csatolta a várost. Francia, majd osztrák uralom után Dubrovnik néven a délszláv állam része lett. Legnagyobb kárt a város életében az újkori háború okozta. Két hónappal a horvát függetlenség kikiáltása után a jugoszláv hadsereg, montenegrói egységei, támadást indítottak Dubrovnik ellen. A bombázások 1991. októberétől, 1992. májusáig tartottak. (Stratégiai ok nélkül!) Az Óváros 852 épületének jó része – 500 ház – sérült meg. Az embertelen pusztítás nyomait a dubrovnikiak élni akarása és az UNESCO segítsége hamar eltüntette. 1997-re szinte teljesen befejeződött a város helyreállítása. (A háborúban minden ház tetőszerkezete megsérült, tehát a tetőket egységesen újjáépíteni, javítani kellett. Ettől olyan egységes a városkép színe, a felülről készített fotón! Lásd: előbb.)
A régi városrészből a járműveket teljesen kitiltották, itt minden a gyalogosoké, így a mi autóbuszunk is kívül maradt, mi pedig az Óvárosba a Pile-kapun léptünk be:
A Pile-kapuhoz vezető híd egy része fából készült és felhúzható, ma is működő képes. A kapu közepén Szent Balázs szobra áll, Ő a város védőszentje. A mai kapu 1471-ben épült. A középkori Ragusában éjszakára felhúzták a kis hidat és a város zárva volt.
Milyen megközelíthetetlen ugye, de ez ma már nem szempont, a bombának mindegy, hogy milyen magas és széles a fal, ö máshonnan támad! Az első (falon belüli) látványosság a díszkút! 1438-ban Onofrio di Giordano della Cava (milyen szép és hosszú neve volt) nápolyi olasz mester készítette. A 16 oldalú kútból, faragott maszkok szájából ömlik a víz, a város körüli források idevezetett hűs vize. (Hát nem csodálatos!) A kút eredeti, és igen díszes kupolája, az 1667-es földrengésben sérült meg.
Most látom szükségét annak, hogy előre bocsássam, mert később félek, hogy elragad a lelkesedés, az íróasztalomnál ülve, a kellemesen hűsített szobában, már csak a szépséges műtárgyak, a csodás alkotások leírása jut majd az eszembe, függetlenül a tényleges körülményektől! Az igazság az, hogy hirtelen nagyon meleg lett, a tömeg, és a zavarba ejtően sok látnivaló, olyan nyomasztóan hatottak rám, hogy kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Ráadásul úgy ítéltem meg, hogy nem lesz elég az a pár óra, a város megtekintésére, mint amennyi a rendelkezésünkre áll. És ezért jöttünk ráadásul!
A vezetőnk, elkísért minket a Pile-kaputól a kikötőig, a teljes Óvároson át, sorolva a nevezetességeket. Az Uram lapozgatott egy ideig a jegyzeteiben, de hamarosan belezavarodott, mert nem találta meg annyi idő alatt, amennyit az adott műemléknél időztünk, amiről épen szó volt, hát eltette: Ez így nem fog menni! Látszott a társaságon is, hogy valami nem volt ép, mert Dubrovnik másik oldalára már csak páran érkeztünk. Ott hivatalosan is szét szóródhatott a banda, (a találkozó időpontja már korábban ki lett jelölve.) Mondtam az Uramnak, hogy menjünk vissza az Onofrio kúthoz és kezdjük elölről az egészet. Jó! – mondta és elindultunk visszafelé. Ekkor elkövettünk egy hatalmas hibát, nevezetesen, hogy a visszafelé vezető úton, ne teljen hiába az idő, elkezdtük beazonosítani a látottakat, de nem lettünk sikeresek, csak lelassítottuk magunkat. Így jutottunk vissza a kúthoz, de akkora már eléggé elfogyott az időnk. Ezért azután azt a megoldást választottuk, hogy mindent lefotóztunk és este a szállodában folytattuk az azonosítás Erről a helyről is (hasonlóan Zadarhoz) skicceket kellett készítenem, hogy tudjam melyik templom melyik, de már nem másoltam ide részleteiben, csak a két teljes oldalt, hogy érzékeltessem a zavarunkat!
Aki volt már Dubrovnikban, az tudja, hogy ott kő van, kő hátán. Ami természetesen hamar felmelegszik és ontja magából a hőt. Nem szokásunk, de idő sem volt rá, hogy beüljünk valahová hűsölni. Csodálkoztam az embereken, hogy többen a falak tetején mászkáltak, sehol egy szem árnyék és bírják! Mondtam az Uramnak, hogy képtelen vagyok oda felmenni és onnan végignézni a várost, ráadásul jó darabon lejönni sem lehet, inkább menjünk lent és időnként menjünk be egy hűvös templomba, vagy az árkádok alá. (Éljen a napallergiám!) Az útitársaink közül többen mondták, hogy már jártak Dubrovnikban és már mindent láttak. Ők szinte azonnal leléptek és a továbbiakban, vagy egyáltalán nem láttuk Őket csak az autóbusznál este, vagy láttuk, de egy teraszokon üldögélve söröcskéket iszogatva. A többiek egy darabig jöttek a vezetőnkkel, de lassacskán elpárologtak. Persze tudom igazuk volt, mert lényeg, hogy jól érezzük magunkat, de ezt mi az Urammal képtelenek vagyunk megtenni, mi mindig loholunk és többet szeretnénk látni, annál is többet, mint aki ott él! Szóval csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy Dubrovnik, jó város, szép város, de turista szemmel nézve igen „hátrányos helyzetű”, mert annyi a látványosság, hogy azt egy nap alatt nem lehet „megenni”. Amikor az embernek csak pár órája van, akkor ne akarja az egészet felfalni, mert megakad a torkán. Márpedig mi ez utóbbit tettük és ettől (legalábbis én) teljesen kikészültem. Talán ezért is nem kezdtem bele az útleírásba azonnal, mert tartottam tőle, hogy nem is fogom tudni összehozni, hogy értelmes, olvasható legyen a történés. Borzasztó mérges voltam Dubrovnikra, pedig a város – ugyebár – nem tehet semmiről! Ezen még egy „súlyozott” útikönyv sem segített volna, egy Michelin például, ami előbb megkérdezi, hogy: Mennyi időd van? (Mármint arra a városra!) Ember legyen a talpán, aki megtudja állni, hogy ne álljon meg annál a szépségnél, ami nem szerepel a „Négy óránk van a városra” címszó alatt az útikönyvben! Tehát Dubrovnikra több időt kell szánni!