• «
• 1
• 2
• 3
• 4
• …
• 23
• 24
• »

(2003. május 30. péntek. Napi program: Hajnali indulás, találkozás, Rioveggio, első szálláshelyünk elérése.)

Fél négykor keltünk, hogy legyen időnk tisztességesen elintézni az elintézendőket. Össze voltunk csomagolva, csak a papucsokat tettük még az egyik bőröndbe. Hat órára kellett a Déli pályaudvar oldalához mennünk. Lehúztuk a bőröndjeinket a Batthyány térre, két megálló a Metróval, és már ott is álltunk a megbeszélt helyen. Korán volt még, de szépen gyülekeztek a népek, oldalvást nézegettük Őket, biztosan útitársak leszünk, Velük fogunk eltölteni tizenegy napot, vajon milyenek lesznek?

Lomhán érkezett egy busz. KÜLÖNJÁRAT, aha biztosan ő lesz az, leparkolt (Hányszor, de hányszor hallottam kérdésemre a választ: Tudod vettünk egy „szuper buszt”, ezért csak egy kicsit késve tudunk nektek fizetni!) Hát igen, következhet az elmélet után a gyakorlat, milyen egy ilyen „szuper busszal” utazni?

Helyes kis nő ugrott le a buszról, kezében mappával, már olvasta is a neveket. Csomag a „szuper busz” hasába, utasok a fedélzetre, a budapesti létszám hiánytalan, mehettünk is.

A helyes kis nő bemutatkozott: K. Ildikó, a sofőrök, Gábor és Ferenc. Köszöntött minket, az utazási iroda nevében. Majd: Visszamegyünk Székesfehérvárra, ahol újabb utasokat veszünk fel, legközelebb Körmenden állunk meg, ahol szintén felszáll két fő, így leszünk 44-en, nagy csoport. Reméli, hogy nem lesz velünk baj, pontosak és gyorsak, ügyesek leszünk, este már a Bologna melletti Rioveggioban fogunk aludni. Reggel megyünk tovább, de majd visszafelé is ugyanebben a szállodában töltünk el egy utolsó éjszakát Olaszországban, reméli, hogy nem lesz nagyon meleg, és, hogy nagyon jól fogjuk magunkat érezni! Nézze meg mindenki, hogy megvan-e az útlevele, a biztosítási kötvényeket mindenkinek kiosztom, de nagyon vigyázzanak rá! Itt meg itt töltsék ki, nézzék meg, hogy az adataik helyesen szerepelnek-e? – hadarja, a helyes kis nő egy szuszra. És még többet is… (Közben az Osztapenko kapitány hűlt helyét is elhagyta a buszunk. Vágtatunk.)

Hűha, ez egy kicsit sok volt első hallásra, nézünk egymásra a Férjemmel, beletörődéssel nyugtázzuk, hogy alávetjük magunkat - minden zokszó nélkül - az Ildikó erélyének, elismerjük, hogy ezek fontos dolgok, lesz, ami lesz, utazunk. Körmenden voltunk „telt ház”, mindenki megvan, irány a határ. Az útvonalunk: Graz – Klagenfurt – Villach – Tarvisió – Udine – Mestre – Bologna. Célállomás: Rioveggio. Sztrádán hajtottunk, a látványosság maga a táj. Megállapítottuk, hogy Ausztria még mindig gyönyörű. Faltól-falig, határtól-határig ápolt, tiszta, virágos, rendezett, hogyan érik el ezt?

Ildikó próbálta az utasait szórakoztatni, folyamatosan beszélt. Látják az ott a Griffen vár, cseppkőbarlang van a környéken. (Ide is érdemes ám kirándulni! - mondja bíztatóan.) Milyen szépek itt az erdők. Mókusok, farkasok, őzek és mormoták élnek itt az erdőkben. Különösen a mormota szaporodott el az utóbbi időkben. Téli álmot alszik. Van figyelőjük, aki éles füttyel jelzi a veszélyt, ezeket a vészjeleket az őzike is figyelembe veszi. Kolóniákban élnek, generációkon keresztül építik az alagútjaikat, több száz kijárattal. Takarítanak is. Willendorf, igen, itt találták azt a kis női szobrot, amelyet Willendorfi Vénusznak neveztek el, és a hölgy alakja miatt a termékenység „kőkori” istennőjének tekintik, bizonyítja, hogy itt már nagyon-nagyon régen is éltek emberek. Látták már? Nem? Hát meg kell nézniük, Bécsben a Naturhistorisches Múzeumban látható. Megtudjuk, hogy a Habsburgok 800 évig uralkodtak Ausztriában. A trónfosztás Zita királynő életére esett a múlt században, amikor is elűzték a Habsburgokat, ennek a Zita királynénak a fia az Ottó.

Közben robogtunk, hol alagútban, hol hídon „szárazföldön” alig-alig. Örömmel láttuk, hogy még mindig ott áll az a pirosra festett vas kilátó az egyik sztrádai parkolóban, ahol falatoztunk a gyerekekkel. (De régen is volt…) Feltűnt a Piramidon Kugel, a kilátó, tudtuk, hogy Klagenfurtnál járunk. A határon úgy mentünk át, hogy meg sem álltunk. Se vám, se útlevélvizsgálat, se lassítás, se semmi. Hát persze, Uniós ország Ausztria, Olaszország is. Nincs is határ, rém furcsa, de jó.

Az Appenninek vonulatán vágtattunk egyre több az alagút és a híd. Sokszor csak visszapillantva vettem észre, hogy milyen fantasztikus - félelmetes - hídon keltünk át. Utunk során az első és utolsó szálláshelyünk. Rioveggio Bolognától 8 km-re levő, pár házból álló kis falu. Szállodánk az autósztráda közelében volt, kifejezetten tranzit szálló, Park Hotel. Különleges ismertetőjele (számunkra), hogy fél órát bajlódtunk a villanykapcsolókkal, a zuhannyal és a redőnnyel. A recepción a szobakulccsal együtt kaptunk egy kártyát, amellyel áramot lehetett (egyáltalán) nyerni a szobába. Felkapcsoltuk az előtéri lámpát, majd a szobait, ekkor lekapcsolódott az előtéri és így tovább. Hosszas fel- és lekapcsolgatás után jöttünk rá, a működés módjára és, hogy az ágyból is lehet minden lámpát kapcsolgatni. Az erkélyi világítást egyáltalán nem tudtuk megszüntetni, hát hagytuk. (Reggel a társaink hasonló beszámolóiból jöttünk rá, hogy az épület homlokzati világításának része az erkélyek világítása, a vendégnek semmi ráhatása nincs.) Amíg a többiek vacsoráztak mi felfedező körútra indultunk (életünk kockáztatásával, mert járda nem volt), de nem fedeztünk fel semmit, csalódottan indultunk vissza. Útközben két autós is leszólított minket, hogy ugyan mondanánk meg, hogy merre kell menni a valahová, de csak vállvonogatás volt a válasz. Késő este csak egy „helbéli” kóvályoghat az úttesten, de mi nagyon nem voltunk „helbéliek”.