• «
• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• »

2009. 05. 22. péntek

A szállásunk egy kisebb szállodában volt, amit egy fiatal házaspár üzemeltetett egy pár hónapos kisbabával és a nagymamával. A kisbaba mindenhol ott volt babakocsiban, amíg az anyuka és az apuka felszolgálta a reggelit, vagy fogadta az ügyfeleket a recepción, vagy egyéb tevékenységeket végzett. Bizony a reggeli nem volt valami nagy szám, zsömle, vaj, dzsem, narancslé és kroaszon, kávé, tea, kapucsino, természetesen vagy-vagy. Ilyenkor mindig felidézzük a koppenhágai „dőzsölést”, ahol valóban terülj-terülj asztalkám volt! Na de nem hízókúrára mentünk, megettük, amit kaptunk és kész. 8:00-kor indultunk tovább. Az aznapi első állomás Rovigo. „Városnézés Rovigo középkori hangulatú belvárosában.” – írta az utazási iroda. Lacikánk „produkálta” magát. A város történetének ismertetése közepette, megtanultuk az olasz nyelv kicsinyítő képzését (legalábbis, ami a főnevekre vonatkozik) Rovigo, Olaszország Veneto tartományának, Rovigo régiójának, közigazgatási központja. A város egyik főszereplője – mondja Laci, az Adige folyó, de a város lakói Adigettonak azaz folyókának becézi, „Hölgyesuraim”! (Ezt a szót majdnem elfelejtettem, pedig ez a kifejezés Laci találmánya, naponta legalább kétezerszer mondta: Hölgyesuraim! Nekem nagyon tetszett a „Hölgyeim és Uraim” rövidítése, összemosása, minek is többet beszélni, ha nem muszáj!) Szóval a város lakói 920-ban kértek engedélyt, védelmi célokból, erődítmény építésére, amelyet megkaptak és 956-ra elkészültek, „Hölgyesuraim, a tornyok felpofozásával!” Az erőd építése a magyarok támadásai miatt volt fontos!

Lényeges rovigoi épület még a Dóm

Kaptunk ismertetést a tornyokra vonatkozóan is, amelyek építése védelmi célokat szolgált azaz, hogy messzire el lehessen látni, észre lehessen időben venni a közeledő ellenséget, később azonban hatalmi szimbólummá változott. Minél gazdagabb volt egy család annál magasabb tornyot kellett építeni, tehát ahogy gazdagodtak, nőttek a tornyok. (Elrettentő példát láttunk Bolognában, ahol szinte minden torony ferde volt, mert süllyedt alattuk a talaj, már építés közben és abba kellett hagyni, vagy olyan súlyosra sikeredett az építmény, hogy felépítése után kezdett dőlni, nem is beszélve a Pisai toronyról, bár az a torony nem családi vonatkozású.)

A város egyébként „tatarozás alatt állt”, alig tudtunk úgy fotót készíteni, hogy ne látszódjon a rengeteg beállványozott épület, torony. Pályáztak és Európa Uniós pénzeket nyertek a város több épületének felújítására, hát ez folyt éppen. Rovigo főtere nagyon „csinos” lett volna, az elmaradhatatlan oroszlános oszlop és Viktor Emánuel szobra, arányosan elhelyezett együttese igazán látványos, de egy aréna féle maradványt, amelyet szintén tataroztak, rontotta az összképet. Nem lehetett, nem észrevenni, hogy az egész város zenélt. Egyik kapualjból hegedű, a másik helyen egy ablakon zongora, a következő házból trombita hangja áradt ki, pedig zárva voltak az ablakok. Wagner: Tanhauser című zenedrámájából szólt egy dal iszonyú hamisan, bár többször nekirugaszkodott a pasi (?), de amíg elhaladtunk az épület előtt nem sikerült kijavítania a hamisságot. Valószínűleg sőt biztosan zeneiskola működik Rovigoban csak nem egy épületben, hanem több kihelyezett tagozaton, az is lehet, hogy hangszerenként külön, külön épületben. Nagyon tetszett, hogy zenés kíséretet kaptunk, főleg a kis, csendesebb utcákban érvényesült a hangzás, bár lehet, hogy a Rovigoiak unják!

„Hölgyesuraim” következő városunk Ferrara lesz, amely „turisták szempontjából” nagyon érdekes város! Ugye rá lehet ismeri? Hát persze, az idegenvezetőnk Laci mondatai ezek. A város az UNESCO védelme alatt áll, az Esték egykori fellegvára található itt. A XIV. században építették Olaszország egyik legszebb kastélyát, az Esték rezidenciáját. A négytornyú vizi vár az Este hatalom és a város jelképe a város közepén. Mi már jártunk ebben a városban, amely csak annyiban változott az eltelt pár év alatt, hogy rengeteg lett a kerékpározó ember. A baj csak az, hogy „turisták szempontjából” életveszélyesen közlekedtek, félelmetes volt, hogy mennyire szabadon, össze-vissza, előtted, mögötted, bukkantak fel a semmiből, hírtelen, váratlanul. Nagyon gazdag család voltak az Esték, amit bizonyít a legismertebb tulajdonuk, gondolom én, a Róma melletti Villa D’Este, amelynek szökőkútjairól Liszt Ferenc a gyönyörű zongora darabját írta. A Róma melletti villát 500 szökőkútjával egyetemben Hyppolite D’Este építette „csak úgy”, hogy kedveskedjen egy akkori királynak, akit a D’Este család látott vendégül, 1580-ban már állt az épület és működtek a szökőkutak. Egyébként az uralkodócsalád fényűző, egyúttal művészetpártoló udvarába vonzotta a kor legnagyobb költőit. (Ariostó, Tassó) Ferrarát az i.sz. V. században alapították, de csak az Esték uralma alatt, a XV.-XVI. században virágzott fel, amikor Itália egyik legjelentősebb városa lett. A város közepén emelkedő, vizesárokkal körülvett Castello Estense négy sarkán toronnyal erődített építmény volt az Esték családi rezidenciája, ma a város jelképe. A kastély leghíresebb lakója Lucretia Borgia volt.

A négytornyú kastély megtekintése után az Esték régi palotájához mentünk, amelynek felépítésére azért volt szükség, hogy az Este családnak átmeneti lakóhelyéül szolgáljon, amíg a négytornyú kastély elkészül. A régi palota, Palazzo Commune, nagyközönség előtt zárva, különlegessége a meredek lépcsősor, amelynek pihenő részét kupola díszíti.

A palota boltíves kapujából csodálatos látványt nyújt a ferrarai dóm homlokzatára. (Duomo XII. századból)

A Dóm megtekintése után a főtérre érkeztünk, ahol éppen hatalmas kirakodó vásár és piac volt, „a város ütőere” olvastam az útikönyvben, lehet, de mi menekültünk onnan.

Szabad időt kaptunk és amíg a többiek fagyiztak, a kirakodó vásározók között bámészkodtak, mi „kirándultunk” a „Gyémántos házhoz”. Pár évvel ezelőtt jártunk ott és kíváncsiak voltunk, hogy vajon meg van-e még? Visszamentünk a négytornyú palota felé, elhaladtunk a haragosan gesztikuláló Savonarola szobra előtt. Útközben készítettünk fotót a városi színházról és kisvártatva megérkeztünk a Palazzo dei Diamanti-hoz. A hatalmas reneszánsz épületben kiállító terem működik. A gyémánt, a D’Este család emblémája nem kevesebb, mint 12600-szor ismétlődik itt az épület homlokzatán.

Visszasiettünk a Dómhoz, ahol a találkozópont lett kijelölve és még olyan időben érkeztünk, hogy nekünk is maradt időnk fagyit venni.

Ravenna, ide siettünk, ezért jöttünk, legalábbis, ami engem illet erre vágytam és a művészet történet könyvem három ábráját is ebben a városban, ezen a helyen, az itteni templomokban (Szent Vitalis-székesegyházat, és a Szent Apollinare bazilikát) kellett megkeresnem, megtekintenem. A Kislányunktól is kaptunk egy feladatot, hogy egy bizonyos mozaikot keressünk meg és fényképezzük le, ha lehet! Szóval legalább úgy vágytam erre a helyre, mint korábban a Mükénéi Oroszlános kapu látására! (Mellesleg ott is azt hitték, hogy nem vagyok komplett, mit nézek azon a három kövön, volt aki el sem jött odáig, csak frissen facsart narancslét ittak a hűvösben!)

És akkor mi történt? Eltévedtünk! Egyébként is későn indultunk el Ferrarából, már akkor kezdtem idegeskedni, hogy nem jut elég idő Ravennára, de gondoltam, hogy a vezetőnk csak tudja, hogy meddig tartanak nyitva a templomok? Mentünk, mentünk egyszer megszólalt valaki, „Mintha már jártunk volna itt!” – valóban! „Hölgyesuraim”, kis kerülőt tettünk! – mondta a Laci halál nyugodtan, röhögcsélve, de valószínűleg nem szólt volna, ha nem hallotta volna meg az útitársunk megjegyzését - reméljük, hogy nem zárnak be a templomok. Rosszul voltam, elájultam, megőrültem, Úristenem, Neki ez csak ennyi és mi lesz a mozaikokkal? Valamit sejthettem, mert pontosan felírtam a jegyzetfüzetembe, hogy Ferrarából 14:54-kor indultunk el. Ferrara és Ravenna közötti távolság a térképen pirossal jelölt úton 70 km, azaz kb. 1 óra, mert piros úton, nem lehet haladni, nem lehet előzni. Most, amikor írom ezeket a sorokat jutott eszembe, hogy nem is tévedtünk el, a sztrádakapunál fordultunk vissza! Ezért volt a kerülő és a késedelem, ezért vette észre figyelő, éber útitársunk, hogy ugyanazon a szakaszon autózunk, mert teljesen vissza kellett menni, mintha el sem indultunk volna! Hát persze! Minden városnak az az érdeke, hogy minél előbb kijussál belőle, ne szennyezd a levegőjét, tehát rávezet a sztrádára! A mi sofőrjeink egyetlen sztrádára sem hajtottak fel, amit el lehet fogadni, mert például Ferrarából, Ravennába nem vezet közvetlen sztráda csak a tengerpartig, onnan pedig még 33 km Ravenna, de ezt a távolságot tengerparton kell megtenni, a fürdőzök között azaz csak lépésben lehetett volna jönni, stb., stb. Tehát meg kellett keresni a „piros” utat, és amíg azt megtalálták, a visszaúttal együtt, eltelt kb 20 perc. 14:54 (indulás) + 20’(eltévedés) + 60 (utazási idő)’ = 16:14, tehát kb. negyedötkor érünk Ravennába! Hűha! Elkövettem – idegességemben - azt a hibát, hogy nem néztem meg az órát, hogy végül mikor érkeztünk Ravennába, csak szálljunk már ki, menjünk már, siessünk, fussunk! A Garibaldi térről indultunk, legszívesebben futottam volna, de senkinek nem volt sürgős, pedig a templomok, amelyeket meg kellett néznünk, biztosan bezárnak hat órakor! (Kétségbeejtő!) Most már – így írás közben - nem siethetek annyira, hogy ne ejtsek néhány szót Ravennáról, gondolom nem csak a számomra nagyon fontos városról! Görög gyarmatosítók alapították a várost. I.e. 234-től Rómához tartozott, fontos tengeri kikötő és hajókészítő üzemei voltak. A barbárok az V. században feldúlták Rómát, a véres eseményből Ravenna húzott hasznot, mert a város lett a Nyugat-római Birodalom székesfővárosa. A barbár vezérek ide helyezték át a székhelyüket. Amikor Justinianus bizánci császár visszahódította Itália egy részét, Ő is Ravennában rendezte be székhelyét, így közvetlen tengeri kapcsolattal rendelkezett Bizánccal. A mai Ravenna, Justinianus uralkodása (527-565) alatt formálódott ki. Az új épületek mellett vagy fél tucat templom épült, amelyeknek csodájára jár a világ, azóta is! A dísztelen homlokzatok mögött mozaik mennyországra talál a látogató. Ezek a bizánci stílusú mozaikok avatták Ravennát azzá, amivé már lett!

Még jegyet kellett venni, ami megint eltartott egy ideig, mert nem egy-egy darab jegyet adtak, hanem bérletet, és Lacinak meg kellett érdeklődnie az utasoktól, hogy akar-e mindenki, minden templomba bemenni, akart hál’ Istennek! Akkor azt gondoltam magamban, ha kiadják a bérletet, akkor biztosan belefér majd az időnkbe, hogy meg is tudjuk nézni mind azt, amire jegyünk van! Megnyugodtam egy kicsit, de minden perc veszteség, „tökölődés” halálra idegesített. Menjünk már! Volt velünk egy nyugdíjas művészettörténész, perfektül beszélt olaszul, ment a Lacival jegyet venni, bár ne tette volna. Korábban is bele-bele szólt a Laci mondókájába, hogy az nem úgy van, hanem így és ezen sokszor ment a vita közöttük. (Gondolom Lacit halálra idegesítette.) A jegyvásárlásnál belebonyolódtak, hogy valaki „senior” vagy sem, szóval, hogy ki mennyi idős, a szerint kell fizetni. Laci, mindenféle jogok és kedvezmények tisztázása után vette volna a jegyeket, de akkor, szólt a művészettörténész, hogy neki nem kell jegy, van igazolványa, amely szerint minden olasz múzeumba ingyen mehet be. De mi templomokba mentünk, nem múzeumba! Végül a Laci otthagyta, hogy akkor tárgyalja meg a pénztárossal és jöjjön utánunk! Akkor is kell jegy, ha ingyenes, mert csak a pénztárnak van jogosultsága a döntéshez, a jegyszedőknek nem. Végre elindultunk! Elsőként a Szent Vitalis-bazilikába mentünk! Azt most már nem tudom megítélni, hogy így volt-e jobb, vagy akkor lett volna jobb, ha utoljára mentünk volna. Ha utolsónak hagyja a Laci, akkor esetleg lekéssük, de az is lehet, hogy maradt volna időm a hosszabb szemlélődésre ez most már nem fog kiderülni soha. Ezek után el tudod képzelni kedves Olvasó mennyi időt tölthettem a Szent Vitalis-székesegyházban? Bizony-bizony éppen, hogy csak körülfordulhattam és már futottunk tovább! Szerencsére a keresett két mozaik a főoltár két oldalfalán volt, egymással szemben, amikor megláttam „Theodora császárné és kísérete mozaikot” majdnem sírva fakadtam. Itt van, tényleg, gyönyörű és óriási, és én is itt vagyok!

Vajon a művészettörténet tanárnőm látta ezeket a mozaikokat, vagy csak szerette volna és azért tanította oly nagy lelkesedéssel?

Theodora császárné és kísérete

Jutinianus császár és kísérete

Még egy gyors pillantás a templombelsőre és már menni kellett tovább, a Lányunk megbízását már nem tudtuk teljesíteni. Ha előbb értünk volna Ravennába, akkor sem biztos, hogy órákat tölthettem volna ott, de azért ennél egy kicsivel többre lett volna szükségem. Itthon nézegettem meg az internet segítségével a mozaikokat tüzetesebben és így vettem észre a Lányunk által keresett képet, amelyet biztosan láttam, mert a oszlopok feletti, boltív szerűen kialakított helyeken, több bibliai jelenet látható, amelyek között ott volt a keresett. A mozaikoknak ebben a templomban is az a feladatuk, mint az üvegablakoknak a gótikus templomokban, katedrálisokban, hogy az olvasni nem tudók számára „tanító, okító könyv” szerepét vegye át azaz a biblia történetei „olvashatóak” legyenek a hívők számára. Hát bizony meg kell állapítanom a saját felelősségemet is, mert ha az utazásunk előtt néztem volna meg az interneten a templomot, akkor azonnal tudtam volna, hogy merre kell keresgéljek! Mentségemre szolgáljon, hogy arra nem számíthattam, hogy kb. 5-6 perc jut a Szent Vitalisra!

Izsák feláldozása

A Galla Placidia mauzóleuma következett. (Technikai kitérő: a fotóalbumban előbb szerepel a Mauzóleum, mert a belépőhöz kapott térkép szerint így jönnek sorba a templomok. Ugyanis össze kellett rendeznem - utólag - magamban a látottakat, a kettőnk által készített fotográfiákat és a templomokat! A képeket csak az internet és a térkép segítségével tudtam meghatározni, beazonosítani, hogy melyik templom melyik! Nem volt kis munka! Ráadásul a Szent Ferenc és a Dante sírja nem szerepel a térképen, valószínűleg azért mert ezekhez nem kellett belépőt fizetni! A nagy rohanás közepette nem tudtam jegyzetelni csak bambán futottam a vezetőnk után, és arra végkép nem jutott idő, hogy fussak, lássak, fotózzak és még írjak is közben!) Visszatérve a Galla Placidiához, hát bizony Róla nem tudtam semmit. Információ az internetről: „Galla Placidia mauzóleuma (olaszul Mausoleo di Galla Placidia) az olaszországi Ravenna kora keresztény műemlékeinek sorát gazdagítja. Galla Placidia Theodosius lánya volt, akit a gótok elraboltak és feleségül adták Athaulf királyhoz (410-ben). Miután férjét megölték, őt hazaküldték. Később feleségül ment III. Constantius császárhoz. Annak halála után uralkodónő lett (421-450).A síremlék 440-ben épült, maga a császárnő építtette. Görögkereszt alaprajzú, centrális elrendezésű mauzóleum. Az ókori mozaikkultúra emlékei láthatók falain, melyet aranyburkolat fed. A sírokban III. Valentianus, III. Constantius és Galla Placidia nyugszanak.”

Ezeket az adatokat utólag tudtam meg. Amikor megláttam a mauzóleum mozaikjait, akkor ájultam el igazán, és nem csak a mozaikok szépségén, hanem magamon is! Ugyanis mindig szoktunk venni egy kis szuvenírt az útról, ami szép giccses kis gyűjteménnyé állt össze egy polcon (már alig férnek). Erről az útról pedig már megvettem az egyik kastély boltjában, egy pici muránói félgömb, virágokat ábrázoló üveg díszt. Ezeket a virágokat láttam viszont a mauzóleum falán! Az már csak hab a tortán, hogy kb. 30 éve őrzök egy parányi, hasas petróleum lámpát, aminek a színe mintája teljesen megegyezik a mozaikokkal! (Mellesleg meg kívánom jegyezni, hogy ez egyben a butaságom története is!) Galla Placidia 42 éves volt, amikor meghalt, gyönyörű nő volt, a mauzóleuma méltó hozzá, gyönyörű. Nincs világítás a kis épületben, mert a fény árt a mozaikoknak, tehát fotózni sem szabad, ezért a képeket az internetről szedtem le, íme:

Következett a Basilica di Sant’ Apollinare Nuovo, hát bizony ez a templom is fantasztikus. Évszázadokon át építették, tehát a stílusának eltérőnek kellene lennie, de nem, nagyon jó összhangot mutat. A VI. században kezdték el építeni, a harangtorony a IX. században épült hozzá és megnövelték a méretét egy a XVI. században hozzáépített boltíves, oszlopos csarnokkal. A kazettás mennyezet a XVIII. századi. (Ez a templom is szerepel a Mk-ben.) Természetesen mozaikos a belső tér díszítése. Elképesztő látvány a huszonkét szűz menete, a menet élén a három királyok haladnak Szűz Mária felé, a máik oldalon pedig a mártírok menete és Ravenna városát ábrázoló mozaikok vannak. A márványoszlopos boltívek felett, szentek, és legfölül, képek Jézus életéből egészen a kazettás mennyezetig mozaikokkal borítva be a templom falát.

Ebben a templomban is úgy történt minden, mint eddig, berohantunk fotóztunk, kirohantunk, de még az jött hozzá, hogy a Szent Apollinárisz és a Battistero között, megint eltévedtünk, kezünkben a térképpel. Igaz mi nem néztük a térképünket, csak mentünk a Laci után. Egy sarkon vártunk kb. 5 percet arra a művészettörténész Pasira, akit ott hagytunk a pénztárnál, a felesége velünk maradt és Ő szólt, hogy nem jött a férje utánunk. Laci persze (gondolom) dühöngött és várt azaz vártunk. A Pasi azonban nem jött, többen morgolódni kezdtek, hogy menjünk tovább, tud olaszul, van térképe, majd előkerül. Laci kelletlenül ugyan, de tovább indult, ekkor tévedtünk el. Mentünk, majd visszafordultunk, azokat a templomokat, amelyeket ezen „kanyargás” közepette fotóztam, és nem mentünk be, nem tudtam azonosítani. Úgy döntöttem, hogy ezen nem izgatom magam, biztosan nem olyan fontos templomok, mint ahogyan nem mentünk be a Dómba sem. Laci csak legyintett: Az ottan a Dóm, de turisták szempontjából nem különleges! – mondta. (Itthon néztem meg, hogy valóban, a külseje maradt /V. század/, de belül teljesen át lett alakítva a XVIII. században barokk stílusban!)

Útközben nem tudtam eldönteni, hogy templom kertben, kerengőben vagy már az utcán vagyunk-e, mert részben egy-egy templom csoport annyira egymásba van építve, hogy nem lehetett tudni, hogy kint vagyok-e vagy bent, nem templom belsőre gondolok, természetesen, hanem kerengőkre, parkokra, kertekre. A különböző templomokat egyházi épületek sora veszi körül, vagy határolja, vagy éppen egy-egy park, ligetes rész, mint például a Szent Vitalis és a Galla Placidia körül. Majdnem elfelejtettem, hogy a művészettörténész Pasi egyszer csak ott volt valamelyik helyszínen és persze előbb ért oda, mint a csoport. Ő bezzeg nem tévedt el és valóban nem kellett jegyet vennie. Nagyon meg volt elégedve magával, Laci meg csak bólogatott: Jól van, jól van csak most már menjünk tovább. (A bérlet ára: 10,50 Euró + a világítás, több helyen csak akkor kapcsolódott fel a fény, ha dobtunk be 1 Eurósokat.) Elérkeztünk a Battisterohoz, a kis keresztelőkápolna az V. században épült az Arius-féle keresztény szekta követői építették. A kupolamozaik Jézus megkeresztelését ábrázolja, körülötte pedig a 12 apostol látható. Kívül teljesen dísztelen a nyolcszögletű épület.

Újabb templom a Szent Ferenc-bazilika következett. Olaszul: Basilica di S. Francesco. Mit gondolsz Kedves Olvasó mikor kezdték építeni a bazilikát? Hát persze, az V. században! A templom külseje teljesen dísztelen, csupasz tégla. A templom előtti téren több szarkofág van elhelyezve. A templom belseje, három hajós szerkezetű, viszonylag egyszerű, dísztelen, ókeresztény jellegű. A főoltár egy IV. századból származó szarkofág, amelynek domborművei Krisztust ábrázolják az apostolokkal. Eléggé különleges módon az oltár alatt lehet lenézni a kriptába, lemenni nem lehet, mert a kripta víz alatt áll. A víz alatt halványan látszik az ókori mozaikpadló. A bazilika harangtornyát, mint azt már megtanultuk az eddigi ismertetések során, később építették a templomhoz a X. században román stílusban. Információim a Lacitól, de nem teljes mértékben, mindennek utána kellett néznem, mert kissé „nagyvonalúnak” ítéltem a kapott információkat.

Például a Szent Ferenc bazilikánál ennyi hangzott el: „Turisták szempontjából nem nagyon érdeklődéses ez a bazilika, nem díszes, nem ékesített. de nagyon régi. Stílusában románkori, korai keresztény, tornya soká épült be hozzá. Hölgyesuraim, nézzék, pillantsák meg, (rá) a szarkofágokat. Az oltárasztal is ilyen csak régebbi. Megyünk tovább Hölgyesuraim!„ Hát valahogy így!

Egyébként a társaság túlnyomó részének bőven elég volt a Lacitól kapott információ. A Szent Ferenc templom ezen a napon, csak Ravennában, már a ötödik volt, mindenki halálosan unta, fáradtak voltak. „A megyünk tovább!” – felszólítás a Laci részéről teljesen jogos volt, mert hátra volt még egy „látványosság”, Dante sírja. Dante földi maradványainak hosszú története van. (Nem a Lacitól tudom!) Dantét, szülővárosából száműzték politikai okok miatt. (Jártunk Dante nyomdokain Firenzében.) Száműzetése után Dante, Itália különböző városaiban élt és éppen Ravennában tartózkodott, amikor meghalt 1321-ben. A város a „hírességet” a Szent Ferenc–bazilikában temette el. Természetesen zarándokoltak a sírjához a templomba, és Firenze elirigyelte Ravennától a „dicsőséget”, visszakövetelte Dante földi maradványait. Szegény Dante még halálában sem nyert teljes nyugalmat, mert a politika változása szerint vagy el akarták égetni a csontjait vagy éppen Firenze követelte magának. A költő tiszteletére 1483-ban Pietro Lombardo tervei szerint a ravennaiak mauzóleumot építettek Dante maradványai számára, amely azonban az évszázadok során elpusztult. (?) 1780-ban építettek újra egy mauzóleum szerű kis épületet a Szent Ferenc-bazilika mellett, amelybe beépítették az eredeti sír egyetlen megmaradt darabját, egy fehér márvány domborművet, ami Dantét ábrázolja. A Művészettörténész szerint nem tudják biztosan, hogy az „új” sírhely tényleg Dante maradványait tartalmazza-e?

Dante sírnának megtekintése után már csak egy programunk maradt Ravennában, kisétálni a városból. A főtéren mentünk át, a Piazza del Popolon, ahol megtekintettük a város két védőszentjének magas oszlopra helyezett szobrát, valamint a főtér városkapujának árkádja alatt a középkori freskó maradványokat, amelyek még eredetiek!

Ravennában készülődtek, valószínűleg a hétvégi, valamiféle rendezvényre, mert az egész teret fehér sátrak borították, amelyektől csak az ég felé lehetett fotózni, különben képünk úgy festett volna, mintha egy török sereg állomásozott volna Eger vára alatt. Egyébként minden nagyon szép és jó lett volna, ha nem kellett volna végig rohanni egyik templomból a másikba és jutott volna némi idő magára a városra. Két és fél órát töltöttünk a városban és csak otthon fog kiderülni, hogy mit láttunk és mit nem. (Kár, hogy itt sok lett a : volna!) Ennyit álmaim városáról! Így véget is ért ravennai látogatásunk, elindulhattunk Riminibe az újabb szálláshelyünkre. Útközben tudtuk meg, hogy a szállásunk nem Rimini városában van, hanem Rimini-lidón. Kérdeztem a Lacit, hogy az i.e. 100-ban épült római hidat megnézzük-e? Nem szerepel a programunkban! – volt a rövid, tömör elutasító válasz. Püff neki! Megüt a guta. Nekem pedig látnom kell azt a hidat, mert a művészettörténet könyvem 83. ábrája, a híd látása nélkül nem mehetek haza! Nem lehetne-e mégis arra kanyarodni? Nem! Dühöngve mentem vissza a buszba a helyemre, és olyan hangosan mondtam el az Uramnak a történetet, hogy a körülöttünk ülők mind hallották. Nem hallottak viszont a hídról, így nem is voltak elkeseredve. Mutattam a könyvből kimásolt képet Nekik, de nem ájultak el tőle. Az Uram meg megint nyugtatott, hogy nem baj majd mi ketten visszajövünk Riminibe és megszemléljük a hidat. De hát most útba esne, pici kitérő lenne! – morogtam tovább. Pedig voltunk olyan úton is, ahol megtették az utas kívánsága szerinti kitérőt. Mükénében! Már jöttünk vissza a Mükénéből, amikor egy néni (74 éves volt és annyira szerette Görögországot, hogy minden évben ellátogatott oda) megszólalt, hogy: Atreusz-kincsesházát nem nézzük meg? Senki nem tudta, hogy az mi, de Teri néni igen és a sofőr elvitte a csapatot megtekinteni a bronzkor legnagyszerűbb európai építészeti kincsét, a tholoszt! Vagy például Szentpéterváron. Az idegenvezető hölgy, miután feltettük a repülőgépre a csoportunk hazautazó részét, a mi Moszkvába induló gépünk időpontjáig volt még vagy négy óra, megkérdezte, hogy mi legyen a további program, mert neki csak annyit írtak elő, hogy minket is tegyen fel a moszkvai gépre, de hát… hát akkor mi legyen? És az én Uram, Aki mindig, mindenre készül azt válaszolta, hogy menjünk ki a Szmolníjba. A többiek egyetértettek és mentünk. Így néztük meg a csodálatos kék-fehér-arany „kiszidolozott” valamikori kolostort, majd egy szocreál épület együttest, majd hajó ünnepet a Néván, amikor az árbocos hajók előtt felnyitották a hidat, egy csodás iszlám dzsámit és még fagyiztunk is! Hát ennyit a jó idegenvezetőről! Megérkeztünk Rimini-lidóra, elfoglaltuk a szállást, mindenki elment vacsorázni. mi pedig tettünk egy éjszakai sétát. (Már túl késő volt, hogy elinduljunk Riminibe.)