• «
• 1
• 2
• …
• 7
• 8
• 9
• 10
• 11
• …
• 23
• 24
• »

(2003. június 2. hétfő. Napi program: Capri)

A szállodai ébresztő telefon megszólalása előtt (ha jól dereng) öt ágyúlövésre ébredtünk, mit „lövésre”, öt hatalmas dörrenésre, beleremegett a szálloda összes ablaka. A reggelinél megtudtuk, hogy az olaszoknak a június 2-a, „a köztársaság kikiáltásának napja”, nemzeti ünnep, a függetlenség ünnepe. Akkor „esett le”, hogy Rómában a díszszemle előkészületeit láttuk, már értettük a hajnalig tartó esküvői daj-daj-t - nem kellett munkába menni - és magyarázatra lelt az esti tűzijáték is. Nekünk rosszul indult a reggel, öt percet késtünk - szorult egészségügyi helyzet miatt - nem tudtuk reggelinél behozni a késést, mert mindez már reggeli után történt. Neheztelő pillantást kaptunk, büntetésképpen, többek részéről. Elindultunk, de kisvártatva hatalmas dugóba kerültünk, pedig sietnünk kellett volna, mert a hajónk 10 óra 20 perckor indult Sorrentoból Capri szigetére, de vagy be volt kalkulálva egy kis időveszteség, vagy a sofőrjeink nagyon ügyesek voltak, mert minden idegességünk ellenére időben odaértünk. Azonban az autóbuszunk nem jöhetett le a kikötőbe, így kisebb séta megtétele, majd 130 lépcsőfokon történő lemászás után jutottunk a hajóállomásra. Tehát az öt perces késés, a dugó, valamint az említett gyalogtúra megtétele ellenére elértük a hajót, sőt. A Sorrento-i kikötő megszemlélésére, egymás fotózására is jutott idő. Ildikó megvette, majd kiosztotta hajójegyeket, amelyet - később volt szerencsénk tapasztalni - nagyon okosan tett. Irdatlan tülkölés figyelmeztetett minket a beszállásra. Ettől a tülköléstől mintha elszabadult volna a pokol. A turisták népes, nemzetközi csoportja, akik ez idáig szépen sorban álltak a kötél kordonok között, tátott szájjal, csodálkozva adtak utat a mindenhonnan gyüremkedő olaszok számára. A kialakult rend azonnal felborult. Iszonyú tülekedés, toszigálás, lökdösődés, furakodás kezdődött. A magyarok - csodával határos módon - türelmesen vártak a sorukra, hagyták magukat félre lökni, úri módon viselkedtek, elnéző mosolygással tűrtek minden megpróbáltatást. Csodálattal bámultuk, ilyenek az olaszok? Ez az élmény is megér egy pontot! - mondta volna a barátunk. Az olaszok, azonban egyáltalán nem zavartatták magukat, felülmúlhatatlanok voltak. Nyomakodtak, kiabáltak, magyaráztak és érdekes módon ott, ahová már egy tűt sem lehetett volna leejteni, Ők még mindig befértek. Komoly aggályaim támadtak, hogy egyáltalán fel tudunk szállni a hajóra? Persze! - esett le, a mai nap során többedszer is a tantusz - Nekik munkaszüneti napjuk van, hát mennek, éppen Caprira. A hajó azonban tömhetetlennek bizonyult, és a tumultus ellenére, egyszer csak a fedélzeten voltunk.

Ülőhely nem volt, sebaj, ültünk idáig a buszon. Útitársainktól már régen elszakadtunk, kóvályogtunk a különböző szinteken, kerestük a helyet, ahonnan „minden” látható. És akkor éreztem, hogy „dohog” a lábam alatt a hajó, mint amikor Dániába vitt a komp. Nem csak a széltől lett libabőrös a bőröm, hanem az élmény szépségétől és az emlékezés nagyszerűségétől, csodás. Kit érdekelt már az a kis tülekedés.

Hajóztunk Caprira. Megbabonázott minket a látvány, hol visszafelé néztük Sorrentot, hol előttünk a hatalmas vitorlást, amelyet már a kikötőből is megcsodáltunk, éppen elhaladtunk mellette. A mélyen alattunk levő tenger távolsága, a színe, a habjai és, hogy milyen könnyedén szállította a mi hatalmas hajónkat, a párás levegő, a napsütés, a tengeri szél, torokszorítóan gyönyörű volt. Az olaszok azonban minduntalan visszarángattak a való világba, a legrémisztőbb a hangerő volt, amivel rendelkeztek és tömegesen, ajjaj.

Ildikó még az autóbuszban elmondta, hogy helyi idegenvezető vár minket a Marina Grande kikötőben, Dzsi-dzsi azaz Luigi, Ő fog minket kalauzolni Caprin. S lón. Dzsi-dzsi azaz Luigi hangos ovációval fogadott, és igyekezett "Madzsarok” kiáltásokkal összeterelni minket. (Nem volt könnyű, tekintettel a sokaságra.) Mindannyiunkat „megbélyegzett” azaz egy kis öntapadós címkét (reklám!) ragasztott ránk. A hölgyekkel kitüntető figyelmességgel bánt, és nekem úgy tűnt, hogy nagyon élvezi a dolgot. Senkinek nem adta a kezébe, hanem Ő maga simogatta a hölgyek mellére a címkéket. Egyikünk sem bánta, olyan aranyosan tette mindezt. Volt közöttünk egy igen-igen telt idomú hölgy, és amikor rákerült a sor a Luigi hátralépett: Oh, Bella donna, bella maxima donna! – felkiáltással és váratlan fordulattal a hölgy karjára akarta ragasztani a címkét. Útitársnőnk azonban megragadta a Luigi kezét és ékes magyarsággal mondta neki, hogy ragassza csak nyugodtan oda, ahová a többi nőnek, őt nem zavarja. Luigi persze értette a mozdulatot és ragasztott, dőltünk a röhögéstől.

Előre kell bocsátanom, hogy Capri nekünk nagy-nagy csalódás volt. Mi „művészetet” jöttünk nézni és „kóstolót” kaptunk. Csak itthon tudtuk meg – szakember - barátnőnktől, hogy többe került volna az utunk, ha a „kóstolás” nincs. Megértettem azt is, hogy a vezetőnk nem engedhetett el senkit egyénileg bóklászni, mert akinek ilyen ambíciója van, az utazzon egyénileg. Mindent értek, de nem tudom megbocsátani az utazási irodának, sem Luiginak, hogy Anacapri híres látványosságát csak kívülről szemlélhettük meg. Ez itt Axel Munthe híres villája, de nem megyünk be! – szólt Luigi és intett, hogy menjünk tovább. Tartok tőle, hogy ennek csak az az egyszerű oka van, hogy a villa svéd tulajdonban van.

No, de haladjunk szépen sorban, szóval megérkeztünk. Dzsi-dzsi megjelölt minket, és két csoportban buszra szálltunk, két buszra (nagy csoport!). 1000-rel (mondaná a Lányunk) száguldottunk fel a szerpentinen. A légkondicionált, panorámás buszban nagyon kellemes volt az utazás, mindenki ülhetett, mert a két üléssor között lehajtható üléseken is helyet lehetett foglalni. Szép volt a kilátás, vidám a hangulat, jó az idő, izgalmas a szerpentin, hol szakadék, hol sziklafal száguldott el mellettünk, az élmény kaphatott egy pontot. Capri város főterére érkeztünk. Itt látta meg az Uram, hogy felvonó, funiculáre (funiculáre Capri), is működik, azonnal sajnálta, hogy nem azzal jöttünk. Városnéző séta következett, mint kiderült, eltértünk a programtól, tovább kellett volna száguldanunk Anacapriba, de Luigi kijelentette, hogy Anacapri „telve vagyon”. Csodálkoztam is, hogy, ha egyszer velünk foglalkozik, miért telefonál állandóan? Egyébként még lent a kikötőben feltűnt nekem egy „pofa”, élénksárga zakó, kék ing, sárga nyakkendő volt a ruházata, nem lehetett nem észrevenni. Mindenhol a nyomunkban volt. A szakszervezet ellenőriz! – mondta az Ildikó. Maffia? Ne használják ezt a szót, mert megértik, különben én ”szakszervezetet” mondtam! Mi is megértettük. Városnéző séta következett. Capri, a város, üdülőhely, mint ilyen szép, sőt gyönyörű. Mellesleg kirakodó vásár, egy hatalmas üzlet. Mindent lehet venni, ami szem, szájnak ingere, de nem a turista „Madzsarok” pénztárcájának való. Így nekünk a bámészkodás maradt. (Nem mintha lett volna időnk a vásárlásra, mert ugyebár annak is megvan a maga varázsa és időigényessége.) Villák, szállodák, pálmafák, égígérő kaktuszfák, itt ez a látnivaló. Tiberius császár palotáit nem láttuk, egyet sem, még távolról sem, pedig az útikönyv szerint 12 is volt Neki a szigeten. Capriban az a módi, hogy minden talpalatnyi helyet szállodává alakítanak át. A Certosa di S. Giacomo –t a karthauzi kolostort is luxusszállodává átalakított formájában láttuk. (Középkori műemlék XV. sz.) Luigi irányításával jutottunk a ”paradicsom” kertbe, valóban szép volt. A kert közepén egy modern női akt, körülötte négy kisebb, sétánnyal összefűzött, parkban az egy-egy évszakot ábrázoló szoborral. A díszes parkból ókori feljárat visz a teraszra, ahonnan a kilátás valóban festői. Mi azonban a „pittoreszk” tájnak háttal állva hallgattuk Luigit, aki lelkesen sorolta a hatalmasságok villáit: Az a fehér, fehér oszlopokkal, az a fehér rózsaszín oszlopokkal, és látják ott azt a hófehér épületet boltíves csarnokkal, a Rudolf Valentino-é, Claudia Cardinálé-é, Sophia Loren és Carlo Ponti-é. A mellettünk látható villa, a Krupp „művek” villája, amelyhez a tenger szintjétől lépcsősor vezet fel egészen a hegytetőig, saját lépcső. Megtekintettük a lépcsőt. Luigi szólt, hogy induljunk vissza, értesítették, hogy Anacapri kiürült. (Amit észleltem az a telefonálás és, hogy megjelent a sárga zakó.) Még egyszer, visszafelé is minden szépséget megcsodáltunk, közben az idegenvezetőnk fáradhatatlanul, mondta a szövegeit. Erre a főutcára esténként kivonul, illetve felvonul a felső tízezer és mutogatja az aznap beszerzett csodaöltözékét, kétszer ugyanabban a ruhában senki nem jön, mert megszólják. Csodás esténként a hangulat, fenséges a táj, ülnek a teraszokon, gyertya és a hold világít, zeneszó és bábeli hangzavar, szóval idillikus. Az étvágygerjesztő előadás hallatán sem vágytam erre az élményre, inkább mentünk volna fel a szigetcsücsökre Tiberius villát lesni.

Újra buszra szálltunk hasonló elrendezésben, mint reggel, csak kísérőt cseréltünk, mert Luigi megígérte, hogy énekelni fog nekünk az úton, de nem énekelt, telefonált.