• «
• 1
• 2
• …
• 5
• 6
• 7
• 8
• 9
• …
• 23
• 24
• »

Amalfiban a tengerparton parkoltunk, a busz feneke a tenger felett. (A’la: Helsingör) Végre közelről látjuk a tengert, Nápolyi-öböl, távolabbról, Tirrén-tenger, még távolabbról Földközi-tenger.

Amalfi gyönyörű fekvésű kikötőváros a sziklás hegyoldalra kapaszkodó házakkal. Rendkívül népszerű üdülő- és kirándulóhely, lakosai az idegenforgalomból élnek. A középkorban élte virágkorát, amikor hajói bejárták az egész Földközi-tengert. Politikai hatalma is jelentős volt, és önálló köztársaságként Genovával és Pisával versengett. A szép fekvésű városra és tengeröbleire a legszebb kilátás a szállodává alakított kapucinus-kolostor loggiájáról nyílik.

Irány a dóm. Amalfi dómja a XI. században épült, a XII. században átépítették, de jelenlegi formáját a XIX. században nyerte, mert az 1861-es földrengés után teljesen újjá kellett építeni. Gyönyörű bronzkapuja, szerencsére megmaradt, amely Bizáncban készült 1066-ban.

Kereken 100 lépcsőt mentünk fel a boltíves előtérbe, gótikus árkádsor, kőcsipkés kiállítással. A templom gyönyörű, Szent András temploma, itt van a sírja is. Az árkádsor végén volt a „cassa”. Ildikó megvette a jegyeinket, de nem osztotta ki. Nem a főbejáraton mentünk be, hanem a belső kerten, a XIII. századi kolostorudvaron, a Chlostro del Paradiso-n áthaladva, egy kiállítási terembe értünk. Itt megtekintettük az egyházi ereklyéket. Szent András festményeket, amelyek a Róla elnevezett „András-kereszttel” ábrázolják. Az egyházi díszes ruhákat, majd egy kis lépcsőn lementünk a kriptába. Hatalmas szürke, fekete erezetű márványtömb, súlyos ezüstdíszítéssel, Szent András élethűnél jóval nagyobb, szobrával – a Szent sírja – uralja az egész teret, impozáns. Nem is emlékszem, hogy ezen kívül mi volt még a kriptában. Gondoltam, hogy a belépőjegyek mellé kapott templomról szóló „szórólap”, tartalmazni fogja ezt a fontos műemléket, hiszen e fölé emelték a templomot, és nem fotóztam le. A kriptából a templomba vezető feljáró, azonban zárva volt. Ildikó kérdésére a teremőr adott választ: Első áldozók ünnepe van, és nemsokára elzárják templomot a turisták elől, mert kezdődik a mise. Ildikó megrökönyödve mondta, hogy miért nem szóltak a belépő vásárlásakor! Még van egy kis idő! – mondta a teremőr. No akkor rohanás, vissza, és a főbejáraton óvatoskodtunk be, és nem ütköztünk akadályba, bent voltunk a templomban. A csoport szétszéledt. A dóm belül is gyönyörű. Titokban, lefotóztam egy András-keresztet (Lásd: Vasúti átjáró jele), és bámészkodtam. A templom belsejét a XVIII. században, barokk stílusban építették át, de még középkori a főoltár két oldalán álló két szószék, valamint a mozaikdíszítésű húsvéti gyertyatartó. A főoltár Fontana alkotása a XVI. századból, alatta helyezték el Szent András relikviáit. Egyéb hírességek is alkottak itt, mint pl.: Pietro Bernini (a „nagy” Bernini papája). Az olaszok egyáltalán nem viselkedtek áhítatos módon, csak a turisták jártak lábujjhegyen. Kezdődött valami (még nem a mise), de, hogy mi azt nem tudtam, azt azonban határozottan értettem, hogy a pap rendreutasította a tömeget. Hírtelen csend lett, a pap tovább mormogott. Mindenki leült, én is. Nem tudtam a Férjem, hol jár, én csak ültem és hallgattam a papot, aki ékes olaszossággal többször hallatta az „eaö” hangokat, egyben kiejtve, utánozhatatlan, de nekem nagyon ismerős volt. Hányszor, de hányszor hallottam ezt az „utánozhatatlan” hangot Anyám és Testvérem részéről, hüvelyk, mutató és középső ujjukat összefogva, határozott gesztikulációval kísérve. Az emlékeimtől felindulva éreztem, hogy végigcsorog az arcomon a könny. Mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a sírás, megjelent a Férjem. Sajátos stílusában mordult rám: Mit ülsz itt! Már kintről jöttem vissza, gyere már, az Ildi azt mondja, hogy ez órákig fog tartani, nincs időnk erre, ne várd a gyerekeket! – Gyere már! Jó! Inkább adj egy zsepit. Szipogva fújtam az orrom, mentem a szenteltvíz felé, mártottam a kezem, térdet, fejet hajtva vetettem a keresztet. Anyukám, Testvérkém gondoltam, de tényleg siettem, mert az Uram: Mióta lettél ilyen vallásos? Gyere már! Kint megcsapott a déli forróság, mentünk le a 100 lépcsőn, az alján állt a csoport az idegenvezetőnk körül. Ildikó kiosztotta az ismertetőt és, természetesen (ezt a szót a Kertész Imrétől tanultam, Sorstalanság c. művéből) a Szent András síremléke - le voltam sújtva – nem volt benne. Szabad időt kaptunk, de tanácstalanul álldogáltunk a lépcső alján. Én visszamegyek! – határoztam el magam. Hát menj! – mondta megadóan az Uram, a jegyünk egész napra érvényes. Csodálkoztam, hogy ilyen megértő, gyorsan megfordultam és már futottam is fel újra a 100 lépcsőn. Szabályosan berontottam az oldalkapun, lobogtattam a jegyemet egy éppen betüremkedő csoport felett, le kell hagynom Őket, mert különben körülállják az én Szent Andrásomat, átrohantam a kegytárgyak termén, le az altemplomba, a kriptába. Szerencsémre csak ketten voltak, fotóztam. Indultam vissza, jött velem szemben a csoport. Türelmesen vártam, hogy lecammogjanak a keskeny lépcsőn. Közben a keresztapámra gondoltam, Ő volt András. Kiskoromban, amikor – nagy ritkán – Náluk lehettem, ebéd után a kenyérmaradékokból, morzsákból, kis malackákat gyurmázott nekem. Fogvájóval döfködte ki a két kis lyukat a malacka orrán. Készültek egészen kicsi, gyerek és nagyobb, anya malacok, mindig nagy örömet szerezve nekem. Eszembe jutott a zöld varázsszemes rádió, a sok gyönyörű zene, amiket hallgattunk, és a drága - Gizella - nagymamám. Keresztapa sírját én váltottam meg és hozattam rendbe, Apával, Nagymamával nyugszik együtt. Hát ennyit – az én olvasatomban - Szent Andrásról.

Amikor lefelé indultam – ismét – a 100 lépcsőn, Férjem (családi) füttyjele állított meg, lefényképezett a dóm előtt a lépcsőn állva. Már mosolyogva mentem felé. A lépcső alján egy olasz signora a kalapos fejemre vágott és nevetett rám, mit akart nem derült ki, de nem bántam, visszanevettem.

Kevéske kis szabadidőnkben – ami ezek után maradt – fel-le, oda-vissza sétálunk Amalfi egyetlen főutcáján, amely olyan, mint egy kirakodóvásár. Bolt, bolt hátán. Csodálatos keskeny sikátorok nyílnak két irányban, némelyik a fő utcával párhuzamosan halad, mint egy árkádsor, ezekben is „trattoriák”, ékszerboltok, zöldségesek, ajándék boltok sorakoznak. Ildikó intelmei szerint vásárolunk ajándékokat a gyerekeinknek. Kislányunknak egy korál karkötőt (Férjem jól elrejtette, csak este kérdezte meg, hogy: Hová tettem?), a menyünknek és a fiunknak „eredeti”, hidegen sajtolt olíva olajat. A baráti körnek, a „bandának” olasz ital különlegességet „limocellot”. A munkatársainknak citrom szappant. Citromital, citromszappan, vicces, de mit is lehet kezdeni ennyi citrommal, ami itt terem? Magunknak kenyeret, valami kifli félét (igazi kiflit nem találtunk, mit szól majd a Doki nénim, ha visszahízom, amit nagy nehezen leadtam, de remélem nem, mert rengeteget gyalogolunk.) és paradicsomot vettünk. Nyelvi akadály nem merült fel, mert az olaszok segítőkészek és rendkívül kifejező módon gesztikulálnak. Az sem baj, ha folyamatosan beszélnek nem törődve azzal, hogy a szerencsétlen turista érti vagy sem. És csodák-csodája a szerencsétlen fáradt, elgyötört turista megérti őket. A kisbabáknak nem találtunk semmit, egyelőre, nem baj van még időnk, majd máskor, máshol. Örültünk, hogy a fele gond le van tudva. Volt még időnk a találkozó időpontjáig, kimentünk a tengerpartra.

A mólon – természetesen – hét ágra, égetően, sütött a nap. (Nesze neked nap-allergia!) A móló csücskéről visszafotóztunk a városra. Így vettük észre, hogy egy szabad strand kellős közepén vagyunk. Irigykedve – tetőtől-talpig felöltözve - bámultuk a napozókat. Jó vicc! A Férjem sajnálattal állapította meg, hogy itt nem divat a monokini. (Hát igen, kuncogtam magamban, sajnos, nincs jó napod öreg, de nem szóltam semmit.) Hajók jöttek, mentek. Itten, kérem szépen, nyaralás volt folyamatban, ráadásul vasárnap volt, mindenki ráért, hát fürödtek, napoztak, ettek, ittak. Visszamentünk a sétányra, találtunk egy árnyékos padot, szabadidőnk hátralevő részét itt töltöttük, bámészkodva. Férjem szólt, hogy vegyem be a gyogyimat, mert már elmúlt az „itt az idő”. Jó, és bevettem az adagomat, ebéd helyett, egy – még mindig jéghideg – paradicsommal. Tengerpart, csodás látvány, árnyékos pad, jéghideg paradicsom, pompás, ez maga a „paradicsom”, nagyon jól esett.

Újra a buszon voltunk, irány Pompej. Kanyarogtunk megint, itt sem volt szélesebb az út, mint ahol jöttünk, Salernonál hajtottunk fel a sztrádára. Száguldtunk, mert már várt minket az idegenvezető. Leparkoltunk egy benzinkútnál fél óránk volt ügyeink elintézésére, „balkáni” körülmények közepette. WC egy volt, rossz zárral és víz nélkül. Lehúzni, kezet mosni, frissíteni magunkat nem lehetett. Segítettünk egymáson, ahogy tudtunk, törlőkendők kerültek elő, fogtuk egymásnak az ajtót, 40 fok árnyékban, de árnyék, sehol, nevetgéltünk. Szegény turisták, de Pompejben voltunk!