• «
• 1
• 2
• …
• 4
• 5
• 6
• 7
• 8
• …
• 23
• 24
• »

(2003. június 1. vasárnap. Napi program: Amalfi, Pompej)

Reggel - kivételesen - 7 órakor volt a hivatalos ébresztő, persze én már 6-kor kukorékoltam, készítettem a napközbeni elemózsiánkat, mert arra már rá kellett jönnöm, hogy élelmiszervásárlásról programunk során, szó sem lehet. A félpanziós ellátásnak elégnek kell lennie! – így az Ildikó, ami rendben is van csak cukorbetegekre nem érvényes és ketten is voltunk ebből a műfajból. (Már akiről tudtam.) Ildikó egyébként rosszallóan nézte, hogy becsomagolva felcipelem az étteremből a sütimet (persze Ő nem tudhatta, hogy mit viszek). Nekem nem szólt, de később a buszon már nem állta meg: Szicíliában szó sem lehet arról, hogy többet vegyenek a Svédasztalról, mint ami szigorúan egy főnek jár! Szigorúan kontinentális reggeliről van szó, egy zsemle, vagy kalács, gyümölcsíz vagy méz, egy szelet sajt vagy szalámi féle, tej, tea, kávé, de mindig vagy-vagy! Ezen intelmek hallatán vérig voltam sértve, mert itt Grannianoban és Rioveggioban is személyre szólóan ki volt készítve a reggeli. (Hol volt még akkor Szicília!) Tehát csak az engem megillető, de általam nem fogyasztott maradványokat cipeltem a férjemnek. Mindenkinek kiabáljam ki, hogy cukorbeteg vagyok? Szinte semmit nem ettem abból, amit reggelire adtak. Persze, hogy nem hagytam ott a sütimet és a lekváromat. Még szerencse, hogy a vacsorát nem fizettük be! Ezen a reggeli ügyön egész délelőtt dühöngtem és nagyon rossz kedvem lett, de a férjem nyugtatgatott, hogy: Ugyan már, Ildikó csak a szabályokat ismertette a mi érdekünkben, tekintettel a Szicíliai szokásokra. Egyébként a reggeli jó és éppen elég is.

Megvettük a sofőröktől a napi vízadagunkat, a többiek kávéval kiegészítve tették ugyanezt, és indulhatunk. Napi útvonal: Sorrento, Positano, Amalfi, Maiori, Salerno, Pompej és innen vissza. a szálláshelyünkre. Célállomás: Amalfi, Pompej.

Útközben elfilózgattam azon, hogy mi az előnye és hátránya a társasutazásnak. Például feltétlenül előnye, hogy kondicionált a busz, hogy vizet, gyümölcslét, kávét, kakaót és leveseket lehet venni a sofőröktől. Utunk során ez nagyon bevált. (Vittem ugyan tea filtert, de állandóan azt hallottam, hogy ne igyunk vizet a csapból! Az is igaz, hogy az utolsó két napon elfogyott a sofőrök ásványvize és rákényszerültem a teára – csapvízből - és nem lett semmi bajom. Ők sem gondoltak a cukorbetegekre, többségben volt a Cola és egyéb édes lötty!)

Szóval az előnyök: például, hogy nem tévedünk el. Pontosan oda megyünk, ahová kell. Amit meg akarunk nézni, nyitva van. Az idegenvezetőnk megveszi a belépőket, jegyeket és a látottakról, folyamatosan tájékoztatja az utasokat. (Ez persze nem zárja ki a felkészülést az utas részéről!) Nem kell a parkolással bajlódni, nem kell félteni az autót, nem kell szállást keresni, foglalni vagy, ha előre foglaltál, nem kell megkeresni, nem kell a térképet bújni!

De vannak hátrányok is, például: csak azt nézzük meg, ami szigorúan a programban van, mindig sietni kell, nincs idő a bámészkodásra. Vagy pl.: ha a helyi idegenvezető „kóstolóra” visz, nem „művészetre". (Lásd: később) Kevés a szabadidő, nem tudsz elidőzni egy „pittoreszk” tájon, vagy egy szobornál.

Összegezni is tudom (talán): ha társas úttal mész többet látsz, ha magánútra vállalkozol, jobban látsz, természetesen időarányosan. Kihagytam ezen értékelésből az útitársakat, mert a jó szomszédság nagyon fontos, egy-egy „szekánt” ember el tudja rontani az utazást. Nekünk, azonban szerencsénk volt. Kiváló társaság gyűlt össze. Rutinos utazók, rendkívül pontosak, fegyelmezettek, türelmesek voltak. Senki nem hisztizett, nem reklamált és 44-en voltunk: Nagy csoport! – mondta többször is az Ildikó.

Nem sztrádán mentünk, hanem a Nápolyi-öböl kacskaringóin. Az út félelmetes volt, hajtűkanyar, hajtűkanyar után. Mellettünk sziklafal, alattunk a szakadék. Hegyre fel és völgybe le. Sokszor csak „mű” úton lehetett megkerülni egy sziklát, amelybe a másik irányú közlekedés számára alagút volt vájva. Szinte a csodával határos módon fértek el egymás mellett az autók, buszok. (A’la: Montserrat.) Némely helyen, ahol az elférésre semmi esély sem volt toki-vokis lányok irányították a forgalmat, oly módon, hogy az egyik sávot mindig lezárták. Persze voltak balhék, egy copfos autós szidalmazta a mi sofőrünket, hogy nem állt ki egy lehetséges helyen és nem engedte el a mögöttünk felsorakozott kocsihalmazt. A motorosok azonban résnyi helyen is átfértek, száguldozva éltek is ezzel a lehetőséggel. (Nekem égnek állt a hajam!)

Többször is előfordultunk ezen a csodálatos tájon, mert akármerre indultunk a Nápolyi-öböl mindig útba esett. Voltak ugyan „ciki” pillanatok, például a keskeny kanyargós úton - kitérő alig - egyszer csak szembe jött egy másik busz. A két busz lassan közelített egymás felé, talán-talán. Drukkoló táborok alakultak elfér, nem fér el? A két busz csak közelítette egymást. A meredek sziklafalba épített boltocska eladói kiálltak az ajtóba és onnan nézték a látványosságot, majd amikor a busz orra már a boltba kényszeríttette Őket, behajtották a jobboldali visszapillantó tükröt, hogy ne sérüljön meg, vagy ne vigye el a portál egy részét a csáp. A másik busz visszatolatott egy kicsit (szerintem már a boltból jött ki) ezen manőverrel kb. 5 cm-re egymástól, (ha nyitva lett volna az ablak az utasok orra, összeér) elaraszolt a két busz egymás mellett. Hurrá! Sikerült és megtapsoltuk a sofőrt. (Gondolom a másik buszban is.) A bolti eladók azóta is hányják a keresztet! Mind a két busz mögött hosszú autósor halmozódott fel. Amikor megálltunk fotózni, hatalmas iramban igyekeztek a kocsik elhagyni minket