• «
• 1
• 2
• …
• 16
• 17
• 18
• 19
• 20
• …
• 23
• 24
• »

(2003. június 6. péntek. Napi „fakultatív” program: Erice, Segesta vissza a szálláshelyünkre, Cariniba.)

Erre a napra már szokásommá vált a hajnali kelés. Így történt, hogy azon a reggelen is hajnalban ébredtem, és első utam a teraszra vezetett. Sötét volt, éppen, hogy hajnalodott, de a látvány így is lenyűgöző volt! Gondoltam átmászom a „magán teraszunkról” a közös teraszra, amikor megláttam, hogy egy utastársunk a közös terasz korlátjára támaszkodva fotózza a tájat. A férfi neglizsében volt, én sem voltam talpig estélyiben, ezért visszahúzódtam, közben észrevettem, hogy nem fényképezőgépet tart a kezében, hanem távcsövet. Mit néz?

És akkor vettem észre, hogy egy egészen halvány, parányi, vöröses, sárgás ív látszik a távoli horizonton. Ott maradtam, rákönyököltem a teraszunk korlátjára, és végig néztem a napfelkeltét. Már volt egy ilyen napfelkeltében részem az utunk során, mégis úgy tűnt, hogy ilyen szépet még soha nem láttam.

A kelő Nap először narancssárga színű és félgömb alakú, mindezt egy sötétkék táj mögött tette. (Egyébként a kék és a sárga egymásnak kiegészítő színei, egymás negatívjai, és mint ilyenek jól illenek egymáshoz.) A Nap, ahogyan emelkedett, úgy változtatta színét, alakját, tűzvörössé vált és teljesen gömb alakúvá. A hőmérséklet kellemes, szellős, hűvöskés volt.

Pár perc múltán mindent elárasztott a fény, már nem lehetett a Napba nézni, és olyan meleg lett, hogy nem maradhattam tovább a teraszon. Feltápászkodtam és visszamentem volna, amikor nekiütköztem az Uramnak. Bocsánat! – mondtam zavaromban, hogy így ki lettem lesve. A kezében ott volt a fotógép, Ő fotózta a napfelkeltét az én hátsó sziluettemmel. Nevettünk, behúztuk a zsalukat és visszafeküdtünk. Ez a nap is „felkelt”.

Fél kilenckor indultunk. A mai nap rövid lesz! – ígérte az Ildikó - lesz idejük, hogy kimenjenek a tengerpartra, vagy pihenjenek, vagy vásároljanak. Végül 33-an jelentkeztek a fakultatív kirándulásra a 44-ből. Nem rossz arány! - mondta ismét az Ildikó – meglátják, nem fogják megbánni. Nagyon szép nap vár ránk! Egyébként 36C° meleg lesz délben, mondták a reggeli híradóban. Te jó ég! Ájuldoztak a többiek, de én ezt már hajnalban tudtam, a Napfelkeltéből, anélkül, hogy a meteorológiai jelentéseket hallgattam volna, ezért addigra kellő mennyiségű ásványvizet vettünk a sofőröktől.

Elindultunk. Pár 10 km megtétele után, meglepetésként, fotószünetet kaptunk. A fotózás tárgya a Castell la marei-öböl, amely a hatalmas pára és köd alól bukkant ki éppen. Ugye szép volt? – nyugtázza az Ildikó elégedettségünket látva, kérdő és kijelentő módban egyszerre. Mentünk tovább. Közben hallgatjuk Ildikó szokásos ismertetőjét. Csak az autóbuszból van alkalmuk megtekinteni a trapani márványbányákat. Hatalmas fűrészek és fúrók harapdálják a hegyeket. Már jókora rész hiányzik. Látjuk, természetesen, a fél hegy el van tűnve! Láttunk a speciális fuvarozás céljára átalakított teherautókat, amint hatalmas hófehér márványtömböket fuvaroztak. Itt nincs hulladék, selejt, mondja tovább az Ildikó. A letöredezett kisebb, nagyobb darabokat is felhasználják, járólapokat, dísztárgyakat, csempéket készítenek a darabokból. Még a csiszolás közben keletkező márványport is hasznosítják vakoló, bevonó anyagként.

Első úti célunk: .

Erice, 751 m magasan fekvő kis kőváros. Többször lerombolták, majd felújították, rendbe rakták. Egy hatalmas kőhegy tetején, kő város. Az utcák is faltól-falig mintázottan kövesek. A nagy meleg ellenére nem volt - nagyon - melegünk, mert a város szűk utcácskáiban a tenger felől fújdogált a szél, állandóan. Az itt lakók behúzódnak a vastag falu házaikba. A fiatalabb Ericeiek már nem laknak itt fent a városban, mert nehézkes a munkába járás, de megőrizték az itteni tulajdonaikat és ettől a helytől kissé távolabb egy vadi új városban laknak. A látogató érzi, hogy a város egy része lakatlan, de Ildikótól megtudtuk, hogy ez nem egészen van így, mert sok szicíliai tölti itt a hétvégéjét, aki ugyanis hűvös levegőre vágyik a nagy forróságban, az ide jön. Erice példája annak, hogy hogyan lehet megőrizni egy régi várost ilyen jó állapotban.

A szép fekvésű város az ókori Eryx helyén épült. Alapítása a legendák ködébe vész. Ásatások során kő- és bronzkori leleteket találtak. Az ókorban fontos kultuszhely volt, egy termékenység-istennő, Venus Erycina messze földön tisztelt szentélyével. Az i.e. VI-IV. században területén váltakozva érvényesült a karthágói és a görög befolyás. I. e. 241-ben a rómaiak foglalták el. A Vénusz szentélyt a császárkorban restaurálták. A középkorban a város jelentősége csökkent. Ma népszerű kiránduló- és üdülőhely, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Trapanira, a tengerpartra, a közeli Egadi-szigetekre.

Az első, amit megtekintettünk a Chiese Madre (Anya-templom rossz fordításban) és a mellette levő harangtornyot. Egy ókori szentély alapjaira épült 1314-ben. Harangtornya is XIV. századi. Árkádos, előcsarnokos homlokzatának legfőbb dísze a gótikus kapuzat.

A Castello Normanno következett. A város fellegvára az ókori Akropolisz helyén épült. Tulajdonképpen két középkori erődről van szó. Az egyik a Castello Pepoli és mögötte a Castello di Venere, amely a XII-XIII. században épült a Venus Erycina temploma helyén, részben annak köveiből. Belsejében a híres szentélynek már csak kevés maradványát és egy kultikus víztárolót láthattunk.

Ildikó fel- s alá cipelt minket a sikátorokon. Hegyre fel és völgybe le, fáradhatatlan ez a kis nő, mi meg lihegtünk utána.

Engem Pompejre emlékeztetett ez a város. Főleg az utcák kövei Pompejek, külön kősor van lerakva a kocsinyomnak. (Fotóztam is ilyet, már csak az összehasonlítás miatt is.)

Majd Ildikó a helyi édességek, kóstolással egybekötött vásárlására invitálta csoportunkat. A Férjem részt vett a kóstoláson és kapott néhány szem mandulás cukrot, amelyet azonnal elneveztünk Erice kavicsnak, én meg lefotóztam a kirakatot, amíg a többiek kóstoltak, vásároltak! (Ha-ha-ha!) Marcipánok, mandulából készített italok, sütik, szóval csudafinomságokkal volt tele a bolt és a rendkívül ízlésesen berendezett kirakat is. Ezek a helyi specialitások! – mondta az Ildikó. Igen, ez egy olyan hely, ahol be lehet szerezni az ajándékok egy részét. Így is volt, de hát ez állatkínzás nekem, a Férjem vigasztalt, hogy túl édes nem kell ez nekünk. Menjünk vissza az „Anyatemplomhoz”, felmászni. Jó visszamegyünk, de én nem mászom! Már megint déli tizenkét óra és toronyba kell mászni. Hát nem! Gépet cseréltünk a nagyobb látószög miatt. Megvettük a belépőt, (1 Euró) elköszöntünk, én az árnyékba az Uram a toronyba indultunk. Amire elszívtam egy cigit az Uram mákszemnyi fejét, láttam az egyik ablakban a torony mellett. Integettem Neki, hogy integessen, mert különben nem látszik belőle semmi és lefotóztuk egymást. Amire elszívtam a másik cigimet már le is ért. Na ez megvolt! – nyögte elégedetten, de egy kissé szédült, mert, amikor kihajolt fotózni beverte a fejét az ablakkeretbe, ennek ellenére nagyon elégedett volt, hogy sikerült megmásznia a mai betevő tornyát. 110 lépcső fel és 110 le, azaz 220 lépcsőfok oda-vissza mondta, nagy hőstettéről beszámolva.

Visszamentünk az autóbuszhoz és vártuk a vásárlásos tömeget.