• «
• 1
• 2
• …
• 17
• 18
• 19
• 20
• 21
• …
• 23
• 24
• »

Következett a következő város: Segesta.

A trójai háború után néhány menekülő trójai csapat Szicíliába hajózott és az itt élő siculusok mellett telepedtek le. Az őslakosok elgörögösödtek és közös néven elünuszoknak nevezték őket. Városaik: Erüx és Egesta. A városok kemény harcot vívtak a sziget délnyugati partján fekvő Selinussal, de küzdöttek a karthágóiak és a siracusaiak ellen is. Akkor is kirabolták Őket, amikor már egész Szicíliával együtt a római birodalom alatt voltak. A vandálok később a szaracénok végleg elpusztították. Az ókori lakóházak régészeti feltárása folyamatban van. Tanúsíthatjuk, mert látogatásunk idején is folytak a munkálatok, sajnáltuk is Őket rendesen a rekkenő hőség miatt. A mintavételek szerint további érdekes felfedezések várhatók. A város főtemploma viszont csodálatosan jó állapotban maradt fenn, és csaknem ugyan ezt mondhatjuk el a színházról is.

A segestai templom hatalmas tömegével magányosan emelkedik a kopár tájban. A templom Szicília egyik impozáns ókori építészeti emléke. Valószínűleg i. e. 425-tól 406-ig építették, lényegében dór stílusban, de a klasszikus hagyományoktól eltérően. Ugyanis nem látszik a szokásos szentélynek, a cellának nyoma, és a 36 oszlopon nincsenek vájatok. Más feltételezések szerint a templom a 406. évi pun betörés következtében befejezetlen maradt. (Többek szerint ez az utóbbi változat a valószínű.) Mindenképpen felejthetetlen látvány a virágos domboldalon magában álló, 61 m hosszú, 26 m széles templom, zömök oszlopaival, viszonylag ép timpanonjával. A dór templomig felvitt minket a saját buszunk, de az ókori város és a színház viszonylag messze, egy másik hegytetőn volt. Ezért Ildikó megszervezte, hogy helyi autóbusz vigyen fel minket a romvárosba. Kérdésére, hogy ki jön és ki nem, hogy pontosan tudja mennyi jegyet, kell vennie, legnagyobb csodálkozásomra páran kijelentették, hogy nem jönnek. Az egyik társunkat megkérdeztem, a dór templom egyik oszlopa által nyújtott árnyékban ült a földön és „haldoklott”, hogy: Miért? (Azt gondoltam nagy bután, hogy, ha már eddig eljött, akkor ez a kicsi már nem számít.) Úgy rám támadt, hogy komolyan megrémültem. Ő innen egy lépést nem megy sehova, teljesen elege van a romokból, a melegből, nincs az az Atya Isten, akinek a kedvéért innen felálljon és nekem mi közöm hozzá! Püff neki! Bocsánat mondtam, és letörve elkullogtam a helyszínről.

Szerpentinen mentünk, mint az Etnára, a busz is hasonló volt, csak régebbi kiadás (Magyarán: ócska, roncs volt. Elnézést!), de felvitt minket a köves, rázós úton. Már tényleg nagyon meleg volt, még a kövek is izzadtak alattunk. Felértünk és megnéztük a színházat. A segestai színház az i. e. III. században épült, amikor a rómaiak felszabadították a várost a karthágói elnyomás alól. Húsz, félkörívesen haladó padsora a sziklába van vájva. Egyike a legjobban fennmaradt és legszebb fekvésű antik színházaknak.

Látogatásunk befejeztekor visszaballagtunk a megbeszélt helyre, de a külön busz nem volt sehol. Be lehetett látni az alattunk elterülő útvonal majdnem teljes hosszát, de sehol jármű nem verte a port. Ezért csak a szemben levő dombon, kissé alattunk, elhelyezkedő dór templomot nézegettük a távolból, így gyufaskatulya méretűnek látszott. Utólag tudtuk meg, hogy a sofőrünk ebédelni ment, és minket ottfelejtett a hegytetőn a tűző napon. (Szerintem, azonban, csak nem akadt vállalkozó szellemű turista, aki éppen fel szeretett volna jönni, s csak értünk, nem volt igazán kifizetődő jönnie.)

Álltunk a hegytetőn a tűző napon, még a fa korlátnak sem volt árnyéka, bár fújdogált valami kis szellő, de nem segített rajtunk. Ildikó mesélt nekünk, hogy elterelje a figyelmünket, hiába. Végre, láttuk, hogy jön a „különjárat” és utasokat is hozott, Ők kiszálltak, mi meg be olyan gyorsan, hogy mi is csodálkoztunk. Volt a buszban kondi, de vagy nem kapcsolta be a sofőr, vagy bekapcsolta, de már nem győzte a gép szusszal, sehogyan sem bírta legyőzni a forróságot, azaz szenvedtünk egy kicsinyét.

Buszból - buszba szálltunk. Ismét vettünk vizeket a sofőrjeinktől, ebédeltünk: kifli – sajt – paradicsom – narancs. Működött a kondi, robogott a busz, fél négyre értünk vissza a szálláshelyünkre, Cariniba. Hurrá szép az élet, megint nagyon jól voltunk!

Holnap reggel elindulunk visszafelé, haza, három napig fog tartani az út, de rengeteg program van hátra, még sok minden szépség vár ránk. Jó pihenést! – mondta az Ildikó búcsúzásképpen. Köszöntük szépen és mindenki ment a maga dolgára.

Pihenésképpen kimostam az amúgy is vizes ruhánkat, és nekiláttam drukkolni, hogy reggelre megszáradjanak. Majd lementünk úszni. Az Uram megmérte a medencét 10 x 20 m volt és vízforgatós. Fél nyolc volt, de még világos eszembe jutott, hogy fotózni kellene és visszaszaladtam a fotógépért. (Ez az ötlet egy évvel ezelőtt egyáltalán nem jutott volna eszembe, sőt! Így készült rólam, hosszú évek kihagyása után, egy fürdőruhás kép. Lám-lám mit tesz a fogyás!) A többiek vacsoráztak, megint kettőnké volt a medence. Egy teljes órát voltunk lent. Viva Itália!

Fürödtünk újra. Kimostam a fürdőruhánkat és kiteregettem, már biztos, hogy nem fognak megszáradni, de akkor hogyan pakolunk be? A Férjem kitalálta, hogy hajszárító használatával segítsük elő a kimosott ruhák száradását. Viktória, azaz győzelem. Bepakoltuk a holminkat, már csak az alvás volt hátra. De nem tudtunk elaludni, beszélgettünk, az Uramra rájött a „szájmenés” és mondta, mondta. (Tehát a Férjem hangulatát, érzéseit tükröző elbeszélés következik.)

Amikor a Róza & Paul esküvője volt, (Granniano, szoba kilátással a Vezúvra. Megj. tőlem) tényleg elaludtam, de egyszer csak valamikor éjjel felébredtem, éppen egy twist egyveleget játszott a zenekar. A twist egyvelegben elhangzott egy szám a „Popocatépetl twist” című. És azon mosolyogtam magamban, hogy az is egy tűzhányó csak Mexikóban. Két másik twist számot is játszott a mulattató zenekar az Előzés című olasz (természetesen) filmből, ami a kedvenc filmem volt és ma is az. A St. Tropez és a Guarda come dondolo nótákat. Először azt hittem, hogy álmodom az egészet, felébredtem és döbbenten tapasztaltam, hogy mégsem, tényleg ezek a nóták szóltak, hiszen Olaszországban vagyok, már nem is bántam az ébredést. Kimentem az erkélyre és onnan hallgattam tovább a zenekart.

S ha már filmről van szó, írd bele a naplódba, hogy az Ildikó állandóan filmekre (is) hivatkozik az utunk során. Mindig akad valami apropó, hogy idézzen egy filmből, vagy teljes egészében beleillesszen a mondanivalójába egy-egy olasz filmet. Így került szóba a „Római vakáció”, amelyet talán a hazafelé vezető hosszú úton le is fog vetíteni. Vagy, amikor a „szakszervezetről” azaz a maffia szerteágazó tevékenységéről volt szó, megemlítette a „Keresztapa” című filmet, akit ugyebár Corleonénak hívtak. Corleone egy szicíliai város neve, amelyről a maffiavezér a nevét kapta. Vagy például megemlítette, hogy - szintén az egyik kedvencem - a „Cinema Paradiso” című film rendezője is szicíliai. A „Kenyér, Szerelem, Féltékenység”, vagy a „Bicikli tolvajok” című filmeknek Szicília a helyszíne, hűen ábrázolva a szicíliai valóságot. Megemlítette Roberto Begnini-t, aki szintén szicíliai.

Idézett Axel Munthe könyvéből (San Michele regénye, Lásd: Capri), Homérosz műveiből (Iliász és Odüsszeusz, a görögöket soha nem lehet „elhagyni”, például bolyongásaik a trójai háború után milyen hatással voltak a környékre) Hivatkozott Bellinire, elmondta három fontos operájának címét és Tőle tanultuk meg a Szicíliai vecsernye történetét.

Vespro Siciliano: Szicília szigetének felszabadítása a gyűlölt francia uralom alól, ugyanis a szicíliaiak a szigetükön tartózkodó összes franciát legyilkolták. Szicília ekkor elszakadt a Nápolyban uralkodó Anjouktól s III. Péter aragóniai király alatt külön országgá alakult. A legenda ezt az eseményt a Procida polgár által szervezett összeesküvéssel hozta kapcsolatba.

„Ugyanis húsvét hétfőjén (1282. márcz. 30.) a palermoiak régi szokásuk szerint a várostól kissé távolabb levő S. Spirito templomhoz zarándokoltak, hogy az ottani istentiszteleten jelen legyenek. A francziák is nagy számban vettek részt az ünnepen, mint máskor is, amikor az istentisztelet után fegyvergyakorlatot is szoktak végezni. Ez alkalommal azonban többnyire fegyver nélkül jelentek meg és éppen azért, midőn némelyek kutatni akarták, vajjon a palermoiak hoztak-e magokkal fegyvert, az egyik franczia ez ürügy alatt egy előkelő leánynyal szemben illetlenül viselkedett. A megijedt leány segítségért kiáltott, mire ott termett jegyese, a ki a franczia oldalfegyverét kirántja és vele a tolakodót, leszúrja. Ez volt a jel az általános mészárlásra. A palermoiak elrejtett tőreiket előrántják, a francziákra támadnak, és ezzel megkezdik azt a vérfürdőt, melyet Szicíliai vecsernye névvel jelöltek meg. A vérengzést folytatták Palermoban, majd az egész szigeten, nem kímélve senkit, még azokat sem, kik francziákhoz mentek feleségül, még a francziák gyermekeit sem. Az átöltözöttek sem menekülhettek meg, mert a kiket gyanúsítottak, azokkal e szót: «Csicseri» mondatták ki, a melyet a francziák kimondani nem tudtak. Azt mondják, hogy az összes francziák közül csak két nemes ember menekült meg, a kik aztán elmondhatták Károly királynak, mint bosszulta meg kegyetlenségét a nép.” (Nagy képes világtörténet VI. kötet X. fejezet: Az aragonok Szicíliában, idemásoltam az Internetről ezt a történetet, mert az autóbuszban elhangzott ismertetést nem tudtam pontosan lejegyezni. Megjegyzés tőlem.)

Az Uram tovább: Ildikó rendszeresen ismertette az adott helyre jellemző étel, ital és édesség különlegességeket. Például a mai napon (Segesta) megemlítette, hogy a tájékon látott „gazokat”, hogyan hasznosítják. Az egyik fűféléből udvarseprűt (hasonlóan a cirokseprűhöz) vagy egy másik növényből, amit én elszáradt kórónak véltem, bútorokat készítenek, mint nálunk a nádból.

Az Etna tavalyi kitöréséről vetített egy 20 perces filmet – ha már jártunk ott – amelyben láthattuk a tűzoltók működését, hiábavalónak látszó küzdelmét. Illusztrálva mindazt, amit „élőben” láttunk. (Az olasz TV híradóból másolta ki, direkt az utasai számára.) Vagy körbeadott egy grafikát, amely azt a háromlábú istennőt ábrázolja, amely Szicília jelképe, Trinatria, a sziget formája, a három csücsök miatt (Szinte mindenféle anyagból lehetett kapni, de nem vettünk, mert rém rondának, gusztustalannak tartottuk. A fejéből nő ki három lába.)

Limocellot, citrom szappant is az Ildikó „kedvéért” vettünk, „A nagy, sok citromtermés hasznosítása” című előadásának hatására. Minden mondandóját zenével egészítette ki, a helyre jellemző zenével. Például ma szicíliai népzenét hallgattunk, de volt – természetesen - „O sole mio” is Sorrento és Capri közelében. Megtudtuk, hogy a nápolyinak semmi köze sincsen Nápolyhoz, és hogy mi a legendája a Margarita pizzának.

Pizza Margarita

„- Uram maga művelt. Ezért nem értem, hogy lehet, hogy a pizzát nem ismeri. Szóval egyszer Nápolyban egy bizonyos Raffaello Espozito készített egy ételt. De nehogy azt higgye, hogy a maga örömére! Nem-nem a királyné kedvére, merthogy Umberto király és felesége Margarita Nápolyban utazgattak, s a híres szakács úgy gondolta nemzeti színű lepénnyel lepi meg őket, ha már megéheztek, ezt egyék meg. Így készült az első pizza, mely egy vékony lepény, rajta szép piros paradicsom, hófehér mozarella sajt s végül illatos zöld bazsalikom. Szóval piros fehér zöld, mint az olasz zászló. Hát így lett úgy 1800 táján nemzeti étel a pizzából. Legalábbis azt mondják a népek, de mit is beszélek, egyen hát az úr arra kérem, ma a vendégem!” (Internet)

Mi nem egészen így hallottuk az Ildikótól, álljon itt, tehát a történet „eleje”. Szicíliában a spanyol uralom alatt, látogatóba várták a királynőt és készültek minden földi jóval. Különleges gondossággal elkészített ételekkel, italokkal, de a királynő és kísérete nem érkezett meg. A várakozó udvari népség mindent felzabált. És akkor megérkezett a királynő, hajójuk hatalmas tengeri viharba keveredett, ez volt a kétnapi késedelem oka. A szakács kétségbe esett, nem volt mit enni.

De a leleményes szakács összekotorta, amit találni lehetett, paradicsom, liszt és kétféle sajt akadt még, és ezekből az egyszerű anyagokból készített valami tészta félét. Reszketve várta, hogy mit szól a királyné. A királynő azonban nagyon elégedett volt. A szakács örömében, mivel hogy megúszta, nem fejezték le, azonnal elnevezte új ételét, Margarita Pizzának.

Ez a legegyszerűbb pizza, és manapság is ugyan úgy készítik, mint több száz évvel ezelőtt, olasz nemzeti specialitás.

Már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de az Uram, csak mondta, mondta. Aludjunk – nyögtem, különben sem fogom tudni ezt mind, leírni. S ha még folytatod az Ildikó, helyet cserélhet a Trinatria-val, vagy St. Rozikával, mert mindjárt szentté avatod.

Akkor is ügyes, okos, mint a mi lányunk Ildikó!

Erre azt válaszoltam, amit mindig szoktam az Ildikó (-k) dicséretekor, de az sajnos nem szalonképes.