• «
• 1
• 2
• …
• 19
• 20
• 21
• 22
• 23
• 24
• »

(2003. június 8. vasárnap. Napi program: Nápoly, Orvieto, szállás elfoglalása Rioveggioban)

Hat órakor volt az ébresztő, tényleg szükség volt rá, elaludtunk volna. Hétkor öt ágyúlövésre (Ez a mániájuk?) mentünk reggelizni. Kiváló kontinentális reggelit kaptunk, sajt és sonka kiegészítéssel, nem svéd asztal, a helyünkre volt készítve. Ugyebár ez már nem Szicília. Maga volt a tökély, hogy megehetem, amit elém tettek, semmi lelkifurdalásom nem volt, hogy vehetek-e még vagy már nem, elém tették, megettem és kész. Útrakeltünk ismét.

Meg sem álltunk Nápolyig. A Vezúvot egyáltalán nem lehetett látni, olyan párás volt a levegő, a kikötőt is alig, pedig a közelében tett ki minket a busz, az Új erőd mellett. Ez az „Új” erőd (Castel Nuovo) a XIII. században épült és a XIV században nyerte el mai külsejét és kiegészítették a díszes, domborműves kapuzattal. A díszes dombormű fő mezője a király, Aragóniai Alfonz nápolyi bevonulását ábrázolja, családja és udvari emberei társaságában. Ez a világ egyetlen reneszánsz boltíve, amelyet erőd elé építettek. A diadalívszerű kapun áthaladva, impozáns udvarba jutottunk. Amikor I. Anjou Károly megépítette 1282-ben, nem tudhatta, hogy hét évszázad múltán ez lesz a város politikai életének központja. (Károly állítólag itt hajtatta végre legvéresebb kivégzéseit.) A jelenlegi városi tanács az épületben tartja üléseit. Fenn a hegytetőn volt már egy nyolcszögletű (régi) erőd, de a későbbi királyok úgy döntöttek, hogy erről a helyről jobban tudják ellenőrizni a kikötőt és építettek egy másikat, ezért lett a neve „Új”. (Őszintén szólva, soha nem értettem, hogy miért vannak a várak, erődök a hegytetőkön? Igaz messzire el lehet látni, lehet tudni, hogy jön az ellenség és? Az ellenség jön, kikerüli a várat minden más területet, elfoglal kiéhezteti a várlakókat, ezzel a csata megnyerődött harc nélkül. Vagy nem?)

A már említett hegytetőre épített (régi) erőd, a Vomero egyik kiugró fokán helyezkedik el. A XIV. század közepén a mi Nagy Lajos királyunk is megostromolta. A XVI. században átalakították, alaprajza nagyjából hatágú csillag. Jelenleg katonai börtön, nem látogatható.

Van Nápolyban – egy kis szigeten - még egy erőd a XII. századból, amelynek neve „Tojás erőd” (Castel dell’Ovo). A meséje pedig: Vergilius elrejtett egy tojást a falakban: Addig áll Nápoly, amíg a tojást meg nem találják! Még nincs meg, de lehet, hogy nem is keresik, de az is lehet, hogy Vergilius hazudós volt! (Ezt az erődöt nem láttuk. Mások szerint az erőd a tojás formájú alaprajzáról kapta a nevét.)

Az új erőd mellett hosszan nyújtózkodik a Királyi palota (Palazzo Reale) Építését a XVI. század első harmadában kezdték el, a következő század elején bővítették, és a XVIII. század folyamán ismét módosítottak rajta. 1837-ben ez a barokk palota leégett, de utána még nagyobbra építették. Ezért keverednek külsején a barokk és klasszicizáló elemek. Csaknem 200 m hosszú homlokzatának fülkéiben a nápolyi uralkodók szobrai állnak. Az épület, jelenleg Múzeum, és rém ronda, ám lehet, hogy ez túlzó kifejezés, építészként biztosan másképpen ítélném meg. Tényleg nagyon nagy épülettömb a tenger partján, mint aki kinyújtózott a víz partján, hogy minél nagyobb felületen érhesse a nap. Most, amikor visszagondolok rá, lehet, hogy ez a legnagyobb dicséret, mert éppen ezt szerette volna az építész is elérni, pontosan ezt a gondolatot akarta kifejezni. Lehet.

Közvetlenül mellette épült a San Carlo Színház, tulajdonképpen operaház. Olaszország egyik legnagyobb ilyen rendeltetésű építménye, amelynek hatemeletes nézőterén 3000 ülőhely van. Külön érdekessége, hogy 1737-ben 8 hónap alatt épült fel. Azóta, természetesen, többször átalakították, modernizálták. Az útikönyv szerint a legnagyobb, legszebb, legjobb akusztikájú színház. Ez lehetséges, de mindezek a jó tulajdonságok kívülről nem látszódtak rajta. Az épületbe nem mehettünk be, túl korán volt még. Ezen épületekkel szemben egy hatalmas téren (ezek az épületek együttese alkotja a hatalmas teret) áll a Convitto Nazionale Vittorio Emanuele homorúan ívelő palotája. A dór stílusú oszlopcsarnokot 1757-1765 között emelték Vanvitelli tervei alapján, III. Károly tiszteletére. A homlokzatot díszítő 26 szobor a király erényeit jelképezi. Engem a Vatikánra emlékeztetett, a hatalmas kupolás épület, árkádos, félköríves kolonnádjaival, szerintem hasonlított.

Az Umberto galéria (Galleria Umberto) megtekintése következett. Ezen a helyen nagyon praktikus volt a korai időpont, mert teljesen üres volt a passzázs. Ildikó szerint ez ritkaság, mert több ezer ember fordul meg itt naponta, rengeteg az üzlet, sok az árus, „hajszolják” az ügyfeleket, nem is eredménytelenül, mert az intézmény „útba esik, jövet, menet”. Helyi művészek által is kedvelt hely előszeretettel rendezkednek itt be. Ildikó, lelkendezett, hogy örüljünk, mert perceken belül ellepik az árusok és a tömeg az egész passzázst.

De aznap pünkösdvasárnap volt és korán reggel, tehát érthető volt az üresség. Ekkor kezdtek a boltok ébredezni. A passzázs, felül üvegkupola (56 m), alul mozaikos kőpadozat, amelyet a II. világháború után teljesen felújítottak. Frissen volt takarítva, még vizes volt a talaja a felmosástól. Nagy szerencsénkre, mert a víztől átitatott mozaikok teljes pompájukban ragyogtak. Mivel egy teremtett lélek sem tartózkodott, rajtunk kívül, természetesen, zavartalanul lehetett szemlélni a képeket a földön. Csillagképek voltak, egymást fotóztuk, mindenkit a saját csillagképén állva. Közben jókat derültünk.

A passzázs rengeteg kijárata közül - a Toledo utca felé – már nyitva volt egy süteményárus, egy cukrászda, ahol a speciális nápolyi édességet a ”babát” árulták. Mindenki vásárlásba kezdett. Már korábban mellénk szegődött egy fiú (képeslap árus volt), amikor látta, hogy „babát” kezdünk vásárolni, kedvesen, bájosan mesélni kezdett az Ildikónak: Ha egy nápolyi férfi kedvel, szeret egy nőt, azt mondja neki, hogy olyan édes, vagy mint a „baba”. Megköszöntük szépen a mesét, de azért nem vettünk Tőle semmit, pedig további sétánkra is elkísért egy darabon. Úgy tűnt nem nagyon bánja. A nap során még többször láttuk, és még volt készlete. Szegény!

Az Umberto passzázs és környékén, pár perc szabadidőt kaptunk az Ildikótól, mert többen még a „baba” árudában sorakoztak. Mivel engem nem érintett a dolog, egy kissé eltávolodtam a csapattól, és fotózni kezdtem, amikor leszólított egy férfi. Signora, prego! – és felém nyújtott egy nagyon szép turisztikai kiadványt, a fedőlapján egy gyönyörű Vezúv fotó volt. Nem akartam elfogadni, mert az Ildikó kioktatott minket még az autóbuszban, hogy ne fogadjunk el semmit, amit kínálnak. Itt az a szokás, hogy nyújtják feléd az árut, elveszed, kisvártatva közlik, hogy 5 Euró, és akkor nem szállnak le rólad, hiszen elvetted. De az én emberem, mosolygott a bizonytalanságomon és csak mondogatta, hogy: Prego, prego! (Láthatta, hogy nincs nálam semmi a fotógépen kívül.) Grazie! – mondtam és elvettem, vártam egy kicsit, hogy mi lesz, de az emberem otthagyott. Hát ezt meg honnan szerezted? – kérdezte az Uram, amikor átnyújtottam Neki a szerzeményemet. Kaptam – válaszoltam, és sajnálom, hogy nem vagyok képes leírni azt az arckifejezést, amit én kaptam válaszként. (Lásd előbbi intelmek a köbön!) A kiadvány valóban turisták számára, nápolyi nevezetességeket bemutató nagyon szép nyomdatechnikával, készített füzet volt. Őrzöm.